Darkó István: Deszkaváros

— Semmi, semmi, Bokor néni, köszönöm. Majd én személyesen mondom meg neki. Elköszönt és megint az utcán szaladt. Most aztán riadtan és idegenül nézegetett körül a bolthajtásos helyiségben. A „Vig Vadász"! Tamás a hadiérettségi után, újoncként, a katonaság és az ilyenféle pincéből átalakitott helyek újoncaként egyszer már volt itt. A falak sík részeit Csóka Bálint, a helybeli művészet kitűnő mestere díszítette fel jókedvű freskókkal. Mulatozó angyalokat, de különösképpen a vidék hegyi őreit, az ősi romokat ábrázolták a képek, az évszázadok rohamai előtt meghódolt várakat. Fülek, Léva, Trencsén, Nyitra, Pozsony, Krasznahorka kőmaradványait. Két szép oszlop között, mesebeli címerek tarka csoportjában előkelő helyet foglalt el egy nagyszabású cimerrajz is, az alkotó művész címere: Kupányi gyűszű, sörivásra is alkalmatos nagyságú és két óriási olló, keresztbetett kardokhoz hasonlító. Csóka Bálintnak a festőmüvészeten kivül volt polgári foglalatossága is. Mondani szokás, tisztességes: A szabómesterség. — Mit akar, Vadász ur? — A vendéglőstől kérdezte Tamás és kábult fejét öklével támasztotta. — Talán azon mesterkedik, hogy kidobjon innen? — Az egész világért sem, — szabadkozott a kövér ember. — Boldog vagyok, hogy itt tisztelhetem Gáth urat. . . Lassacskán már hajnal lesz és gondoltam, hogy el tetszett fáradni. Mehetnénk hájikálni. — Csak menjen, Vadász ur, — intett rá Tamás. — Engem hagyjon nyugton. Csukja be az ajtót a kulccsal és menjen horkolni. Ne tegye szomorú vadásszá a vig vadászt. Amikor majd jól esik, eltávozom. Hagyja nálam a kulcsot. Biró Pali majd visszahozza a korareggeli órákban. A vendéglős fáradtan lelkendezett. — A lazokban voltam, ne tessék félremagyarázni. . . Annyit vándoroltam, mint egy drótos. A meztelen talpamon bocskorrá vált a bőr. Dacára a duplatalpú cipőmnek. — Sajtot hozott a hegyekből? 119