Szenes Piroska: Csillag a homlokán

már, olyan nagyon szeretnék egy kis világot látni... Mindig csak itthon, mindig csak itthon. Már a faluba se járok ... Olyan nekem az ég, mintha leborított volna minket, és sohasem mehetnék tovább a szélénél. — Ah — szólt az anyja halkan. — Milyen bolond gyermek vagy... Ha annyira kívánod, menj hát... De nem is hiszem, hogy vinnének. — Ha elvisznek, enged? — kiáltott Kata csillogó szemmel. Alig hitt a fülének. — Csak mert úgy el vagy keseredve. — Mamicska... —- lihegte Kata —, maga olyan jó! Sohasem fogom már bosszantani. Kiszaladt az udvarra, és Markát kiáltotta. — Engem már elenged anyám! — De az a Póla! — kiáltott bosszúsan Marka. — Pénzt kellett neki ígérnem, hogy eljöjjön velünk a szegődésre. Mert hátha egyedül nem vesznek fel minket. — Van neked pénzed? — kérdezte Kata ijedten. — Nekem nincs. — Majd adunk neki aratás után. — De nekem minden pénzt oda kell adnom anyámnak. — Hát akkor nem adunk, csak úgy ígérünk neki — felelt Marka könnyedén. Kata bámulattal nézte. Másnap elment Pólával és Markával az ispánhoz iratkozni. Az ispán házában az oszlopos tornácon nagy favedrekben vérpiros kaktuszvirágok nyíltak. Odahajolt, hogy megszagolja, de a tulipános virágnak nem volt szaga, és olyan elutasító haraggal állt a szeme előtt, hogy megzavarodva visszahúzódott. Az ispán úr szobájában tárgyaltak, azért kellett várni a tornácon. A nyitott ablakon be lehetett látni. Az ispán úr nádfonatú karosszékben ült az íróasztal mellett, előtte állt Zelenyák a faluból. Zelenyák őrmester volt a háborúban, és ha nem is volt nagygazda, nagy becsülete volt a faluban. Okos ember volt, úgy tartotta most is magát, mintha még mindig őrmester lett volna. Bricsesznadrágban járt, fésült bajuszt hordott, és tiszta, komoly arca volt. — Én, fiam, nem kötök szerződést — szólt hozzá az öreg. 98