Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Egyik lábáról a másikra lépve várt a szakácsné mord tekintete alatt, míg Póla kijöhetett a szobákból. A gyerek szótlanul nyújtotta át a levelet. — Hát te mit hoztál? — kérdezte Póla csodálkozva, és még időt sem hagyva magának a találgatásra, feltépte a levelet. Éles vonású, csinos arcán meglepetés tükröződött, nem kellemetlen. A gyerekre nézett olvasás közben, majdnem elmosolyodott, aztán egyszerre minden átmenet nélkül felkiáltott: — Jézus Máriám ... Jaj, az anyám!... — No, mi baj ? — kérdezte gúnyosan a szakácsné. — Az anyám ... Az édesanyám ... — Leesett a padlásról? Póla egy pillanatra meghökkent, már éppen mondani akarta a padlást. Méregbe jött, mert igen dühös természetű volt. — Maga mindig csak kötekedni akar velem! Magának kellene az, ami az anyámmal történt! Leforrázta a lábát lúggal. — Hogy te milyen szemtelen vagy! Ilyeneket találsz ki az anyádra. — Hogy én kitalálok?... — sikoltotta Póla sebzetten. — Hát tudja meg, hogy én magával úgysem maradnék tovább egy fedél alatt. Mint a szél, rohant be a cselédszobába, és hangos zokogással kapkodta össze a ruháit. A szakácsné kellemetlenül érezte magát. — Igaz? — kérdezte a tömpe orrú kamaszgyerektől, aki csak állt az ajtóban, sáros csizmáiban. — Ühüm — felelte az bele a kabátja ujjába, mert éppen az orrát dörzsölte. A szakácsné nem hitte, de már nem szólt semmit. Asszonyuk kijött a nagy kiabálásra. — Az anyám... A kedves édesanyám... — hajtogatta Póla omló könnyek közt, a ruháit már összekapkodta, és hozta a kosarát. A gyerek szó nélkül vette, és már ment is vele. — Mi az, Póla?... Hát azt hiszi maga, hogy ez csak így megy? — Nagyságos asszony! — zokogta a lány, a könnyek szinte 55