Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— A gyerek sír, menj be hozzá! — mondta kelletlenül és haragosan az asszonya. Megrémült. A vér még jobban arcába szaladt a gondolatra, hogy a gyerek megérez majd rajta mindent. A lába leragadt. — No, mi lesz? Ekkor dacos harag fogta el. Mi köze a gyereknek ahhoz, amit ő tesz. Bement a gyerekszobába. Bubika remegve ült az ágyon, tágra nyílt szeméből peregtek a könnyek halovány arcára. Apja ott ült mellette, simogatta a kezét, és beszélt hozzá. De ő csak Katát nézte vádolón. Bubi ezentúl egészen őrizet alatt tartotta. Ha elmozdult mellőle, rögtön reszketni kezdett. Ha nem akart sírni apja vagy anyja miatt, ájuldozott az izgalomtól. A szülők még sohasem látták ilyen állapotban, és folyton vele foglalkoztak. Bubi most tulajdonképpen nagyon boldog lehetett volna. Apja, hacsak ráért, maga mellé vette, még az irodába is bevitte, és beszélgetett vele. Anyját néha meglepte, aggódó pillantást vetett rá, és ez megremegtette a szívét. De fél szemével és szíve minden figyelmével mindig csak Katára tapadt! Alázatos volt, és le nem rázható zsarnok. Kata szomorú volt, és bosszankodott. Gyakran kérette magát a kedvességre, és néha haragosan élvezte hatalmát. Aztán megint megsajnálta a kisfiút, de végül mégis ő volt a rab. Janusko második este is eljött, kopogott rá. De ő nem mert kimenni. Azóta Janko, úgy látszik, megsértődött, mert nem jött. Ne jöjjön! — mondta magában. — Ügy kell neki!... Minden lánnyal csak így csinált. De szomorú volt, és éjjelente sóhajtozott. Meleg esők estek egész márciusban. A levegő langyos volt, a felhők leszorították a földre. Az őszi vetés úgy hajtott, mintha melegágyban nőtt volna, az úr félt a kései fagytól. Ha néha elállt az eső, és kimehettek, bámulva látták a vadgesztenyefán a duzzadt enyves bimbókat, amelyek alig vár243