Szenes Piroska: Csillag a homlokán

néni háza előtt, de nem akartak bemenni. Jela néni kétszer is kicsúfolta a nagylányok előtt. Mióta vége volt a morzsolásnak, még nem látta Jankót. A kisebb fiú kint állt a ház előtt, kalácsot rágott lassan és szüntelenül, mint egy hörcsög. Látta Katát, köszönni restellt, inkább elfordult. Kata nevetett rajta, fél szemmel odanézett, de éppen a háta mögül kiáltott rá Janusko: — De büszke vagy, hogy már felénk sem nézel! A palánk mellett állt, bekecse nyitva volt, és két kezét a nadrágja hasított zsebében tartotta. Piros arccal vidáman nevetett. — Ha mindenkire ránéznék, elkopna a szemem — felelte azonnal Kata. Piros lett, mint a rák, és kerek kis csípőin megmozdultak hetykén a ráncos szoknyák. Janusko nevetett, és kilépett az utcára. — Hogy van, fiatalúr? — kérdezte Bubikától leereszkedő udvariassággal, mert észrevette, hogy a kisfiú nagy szemmel néz rá. — Köszönöm, jól — felelte halkan a gyermek. A szemét nem vette le a legénykéről. — Hová tetszenek sétálni, kis kisasszony? — nyájaskodott Janko tovább. — Hát csak ide meg amoda, nem igaz, Méduska? — kérdezte Kata. Felnézett Jankóra, és a jókedv úgy spriccelt belőle, mint megszúrt hurkából a zsír. A kicsi lányka oly érzékeny volt, hogy mindjárt elkapta az oktalan nevetést, és magas hangján kacagni kezdett. Bubi elborult szemmel nézte őket. Míg így mulattak a ház előtt, a konyhaajtó kinyílt, és Jela néni nézett ki rajta. — No, mért nem jöttök be? Kaptok friss kalácsot. De Katának egyszerre elmúlt a nevető kedve. — Köszönjük — felelt sietve. — Nem szabad nekünk ebéd előtt enni. Kézen fogta a gyerekeket, és szinte menekült a nénje tekintete elől. Maga sem tudta, miért, de bűnösnek érezte magát. — Mért szaladsz úgy? — kérdezte Janko utánalépve. — 238