Szenes Piroska: Csillag a homlokán

egy fazék földbe beállítani a kis fenyőfát, és maga is segített feldíszíteni, mégsem kételkedett benne soha, hogy Jézuska hozta. Ha Jézuska nem akarná, hogy legyen karácsonyfa, minden fenyőfa eltűnhetne a föld színéről. Azért van karácsonyünnep, mert ő kívánja így, ez annyi, mintha ő hozta volna saját maga a karácsonyfát. Ez teljesen világos volt, megmagyarázni mégsem tudta. Szomorkodott Bubika miatt, és intett neki, hogy legalább a kislány előtt hallgasson el. De Médi mindjárt észrevette a mozdulatot, és megjegyezte magának. Délután kiküldték őket sétálni a kertbe, bár borús volt az idő. A hófelhők ráfeküdtek a földre, a kopasz fák megadással nyújtották szét karjaikat. A gyerekek csendesen, szótlanul bolyongtak az üres fák között. Fél négykor már egészen sötét volt. Akkor már a gyerekszobában üldögéltek, még az ebédlő ajtaja is be volt csukva, és szomorúak voltak mind a hárman. A nagy várakozás kimerítette őket. Hogy örültek a karácsonyestének, most itt van az ajtó mögött, és nem örülnek neki. Az öröm és szomorúság olyan, mint a nap és az éjszaka — gondolta Kata. — Ki tudná megmondani, hogy miért jönnek mindig egymás után? Csak az Isten. De vele nem lehet beszélni. Bubi papírdarabkákat tépdesett szét, és szórta tele a szőnyeget. Az apja bent volt a szalonban, és bánkódott, hogy nem lehet vele. Ha csak anyja lett volna benn, azzal nem törődött volna. De apját valaki olyannak érezte, mint saját magát, és ha apjának szabad volt benn lenni, mért nem neki is? A lámpát is meggyújtották, és még mindig semmi. — Nekem már nem kell a karácsony — mondta Médi. — Inkább mutti jöjjön be! Nem vagyok kíváncsi a Jézuskára! — Méduska, hogy van szíve ilyen rosszat mondani? — Nem kell — mondta búsan Médi, finom fejecskéjét Kata vállára hajtotta. Egyszerre csöngetés hallatszott a csukott ajtókon át, és mind a hárman egyenesre rándultak. 15 225