Szenes Piroska: Csillag a homlokán

dérarca, és eleven. Semmi sem mutatta rajta, mi volt egy negyedóra előtt. Oh, szegényke! — gondolta Kata, míg a törülközőben is didergő kisfiút nézte. — Mindig olyan csendes, csak akkor szól, ha beszélnek hozzá. Meg volt róla győződve, hogy ez a hideg víztől van. Odakinn szeles, őszi idő volt, az ebédlőben frissen szellőzött meleg. A hatalmas, fehér cserépkályhában ropogott a fa, az asztalon állt a reggeli. A gyerekek éhesek voltak, csöndesen ettek. Az ablak alatt röpültek a szélben a fák utolsó levelei. — Nem lehet kimenni — szóit az anya —, idebenn fogtok játszani. Míg a gyerekszobát takarította Anna, a játszóasztalkát behozták az ebédlőbe. Bubika mindjárt beleült. — Aj, Bubika — mondta Kata fejcsóválva —, ne üldögéljen maga mindig. Akkor nem fog tudni járni, úgy elgyengül a lába. Mondok valamit. Aki hamarabb körülugrálja az asztalt fél lábon, az lesz a király. — Király nincs — jelentette ki hirtelen Bubika. — Király nincs? ... Miért niincs? — Nincs. Kata egy pillanatig elgondolkozott, és eszébe jutott, hogy ő is tud valami ilyet. Hogy király már csak volt. — No, nem baj — mondta könnyedén. — Ha most nincs is, maga még mindig lehet. Az más, gondolta valószínűleg Bubika. Akkor meg lehet kezdeni a játékot. Fölálltak az asztal egyik végén. Médi már előre nevetett. — Egy, kettő, három! — vezényelt Kata. Rögtön nagy dobogás keletkezett, Médi kacagott, kacagott. — Nem ér! — kiáltott felháborodottan Bubika. — Maga fogja a Médi kezét. — Hogyne fognám, mikor ő kislány. Ha nem fogom, leesik. — Nem ér! — kiáltott Bubika dühösen. — Mindig csak azt mondják, hogy Médi kislány. Neki minden szabad, nekem meg semmi. Most még maga is azt mondja, de én már 202