Szenes Piroska: Csillag a homlokán

a kicsik anyjuk szoknyáján lógtak. A nyolc-tíz éves nagylányok a patak partján ültek körben, hajlós fűzfaágakkal őrizték a sárga pelyhes életkéket. Tarka kartonszoknyácskákban üldögéltek a kis patak partján, lenszőke copfjaikban csapzott piros pántlika, a nagyobbacskák pruszlikja szépen domborodott. Katka a csoport legszélén ült, ő volt a legkisebb. Sokszor nem hagyták beleszólni a nagyok beszédébe, pedig ő is szólni akart. Napsütötte, piros almaarcában bátran csillogott fekete madárszeme, tömzsi kis testének minden porcikája külön élt és mozgott türelmetlenül. De a nagylányok nem figyeltek rá, sokszor olyanokat susogtak, amit nem értett. Ilyenkor, hogy zavarát leplezze, de természetes hajlandóságból is, folyton nevetett. Fakutyának csúfolták, mégis mindig ő kezdte meg az éneket. Mert minden dalt tudott, szép hangosan énekelte, mozgott hozzá, a szeme ragyogott, és soha a dallamot el nem tévesztette. Délfelé, mikor már csiklandósan sütött a nap, mikor már piros póklábakkal futkosott a bőrön, és már megették az uzsonnára hozott sós kenyeret, akkor fölemelte az ujját, szeme előre nevetett, amint elkezdte a dalt, amelyet ő hozott ide régi falujukból: Boleráz, boleráz, Zelení boleráz, Prenocuj, šuhajko, Prenocuj, šuhajko, Prenocuj tu u nász.* Torkán kívül is végiggyöngyözött a hang, csábító gyermekhang, kiáradó életöröme magával ragadta a többi lánykát, a többi egyszerű és sokat tudó állatkát, és daloltak minden porcikájukkal. A napba, a tiszta, messze hangzó levegőbe énekeltek a sárga gólyahírek között piros pántliká* Szó szerinti fordítás: Puszpángbokor, puszpángbokor, / zöld puszpángbokor, / éjszakázz, legényke, / éjszakázz, legényke, / éjszakázz itt nálunk. 19