Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Ej, hagyj engem békén... Az én nevem az én nevem. Ahogy megszoktam, úgy legyen. — Hát jól van, ne haragudj azért, anyám — mosolygott a fiatalember. — De hát nincs magának férje? — Hogyne volna, itt van mellettem, ez ni. Molnár Jano. — Hát akkor mért nem iratkozik ő be? — Hát ő is beiratkozhatik, de én külön akarok. — No jó!... Ha mind a ketten akarnak tagsági díjat fizetni — nevetett a fiatalember. — Mit mondsz, jó ember, mit fizetni? — kérdezte az öregasszony egyszerre nagyothallón. Az egész tömeg harsogó nevetésre fakadt. — Legalább szórakozik az ember, ha nem is lesz belőle semmi — mondta Kata anyja elégedetten, mikor hazamentek. Az egész környék vidám volt. Apko útközben még bement az istállóba. Imrus kint állt az istálló falának támaszkodva, öt itthon hagyták házőrzőnek, vele senki sem törődött. Kata nagyon megsajnálta, szomorú tekintete a szívébe vágott, odament hozzá. — Nem akarsz eljönni hozzánk este diskurálni? — kérdezte. — Nem. — Miért nem? — kérdezte Katka szomorúan. — Megvetsz engem, mert szerencsétlenség ért? Imrus hirtelen elfordult, és kalapját a szemébe húzta. Aztán könnyekbe fúlt hangon szólt: — Te azt mondtad, hogy semmi közöm hozzád. — Mikor te is bántani akartál... Az ember olyan vad lesz, ha bántják. — De én soha, soha nem akarlak bántani téged — mondta Imrus égő szemekkel, legyőzve könnyeit. — Én ha haragos voltam, azért voltam, mert nagyon ... szomorú voltam. Kata elmosolyodott. Milyen jó, ha az embert szeretik, gondolta. — Hát akkor ne légy szomorú! — szólt hangosan. — Ami elmúlt, az talán nem is igaz. Gyere el este beszélgetni. — Elmegyek — felelte Imrus. Jela nénitől végre levél jött, majdnem két hónap múlva. 180