Szenes Piroska: Csillag a homlokán

De közben arra gondolt, hogy nem akar Palkóval találkozni, és el fog bújni az anyja mögé. Űgyis olyan kicsi volt, alig tudott egy kis hézagot találni az emberek között, hogy ő is láthasson valamit. Most kijött a prágai ember, Zelenyák mögötte, komolyan. Az ember az asztal mellé állt, de mert kicsi volt, széket hozatott, és fölállt rá. Kalap nélkül volt, száraz, barna haja előreugró homlokába hullott, átnézett átfogón a tömeg fölött. Az októberi borulattól sápadt parasztarcok néztek föl rá, naiv szláv szemek, amelyekben lassan eltörlődött a vidám ragyogás. Sokan, mikor kalap nélkül látták a föléjük emelkedett embert, levették a kalapjukat, mint a pap színe előtt. De ez a prédikátor vajon mit mondott? Hogy a szegény, ha egyedül van, olyan, mint a féreg, mindenki rátaposhat. De a szegény, ha összefog valahány, olyan, mint a tenger, nagy és mélységes. Aki csak magára gondol, száraz fa, aki összefogódzik társaival, eleven erdő. Ébredjenek fel a szegények sok ezer éves szolgaságuk álmaiból, ébredjenek fel, nézzenek szét, és lássák, hogy övék a világ, csak akarniuk kell! Az emberek felemelték hozzá fejüket, és valami boldog megilletődöttséget éreztek szívükben. Valami olyan levegő fújt az ember szavaiból, amitől a tüdő megtelt, és a mellkas széttárulkozott. Az emberek csontjai megropogtak, mintha hirtelen növésnek indultak volna. És megnőttek valóban emberségükben, mert olyasmikre gondoltak, amire eddig még soha, terek tárultak eléjük, amelyeket még nem láttak soha. Kívánkozni kezdtek valami után, ami eddig nem volt számukra, a mindent kívánható önbizalom, a maguknak dolgozhatás reménye és a szabadság isteni ígérete lehelt az arcukba hirtelen. Aztán megrázkódtak, mikor az ember elhallgatott, és részeg szemüket egy pillanatra lecsukták. Sóhajtottak, és lágy mosoly ült a szájuk szélén. Az ember lelépett a székről, és leült nyugodtan hátradűlve. Egy percig csend volt, az emberek mint egy felkavart masszában szertefolytak saját meghatottságukban. 178