Szenes Piroska: Csillag a homlokán

felmehet az elnökig. Nekem a Masaryk úgyis rokonom — tette hozzá hirtelen. Az irodában csend lett, mindenki Zelenyákra nézett. A másik szoba párnázott ajtaja is kinyílt, egy büszke, testes úr állt ott szigorúan. De Zelenyák nem nézett rá, megrántotta a kalapját, és kiment. Már nagyon izgatott volt, nem akart bent maradni. Kint várták az öregek. — No? ... — Még nem akarják adni — morgott mély lélegzettel Zelenyák. — De ne féljetek semmit, már beadtam nekik. — Ment előre, a többiek követték. — Csendőröket emlegettek — nevetett fel mérgesen. — Ejha — mondta fejcsóválva egy széles, rövid ember. Az öreg Lahota megállt, jeges öreg tekintetét beleszúrta Zelenyák arcába. — Te olyan nagyon okos luterán vagy — mondta, bogas mutatóujját felemelte —, te még bajba hozol bennünket. Én már láttam aratást csendőrökkel. — Ugyan! — kiáltott fel kirobbanó izgalommal a gazda. — Nektek öregeknek mindjárt inatokba száll a bátorságtok. Már nem élünk a ti időtökben. — És te leszel a felelős, nagyszájú? ... — Igen. Én leszek a felelős — a mellére ütött. Az öreg csak nyelt egyet. Visszamentek az összecsomagolt, várakozó emberekhez, a csűrök környéke olyan volt, mint egy tábor. Fél óra múlva ember jött Zelenyákért. — Mi van veletek? — kérdezte tőle halkan útközben. — Követeljük a kollektívet — felelte Zelenyák a fogai közül. Az ember, béresember, fölnevetett. — Zelenyák úr — fogadta az irodában egy szőke fiatalember —, a jószágigazgató úr kíván magával beszélni — mondotta áhítattal, és máris előrement bekopogtatni a párnázott ajtón. Zelenyák levette kalapját, egy szép gépíró kisasszony fölemelte rá csodálkozó szemét. A jószágigazgató úr ott ült hatalmas, ragyogó fényes íróasztalánál, mellette állt az epebajos intéző. 172