Szenes Piroska: Csillag a homlokán

te, lányom, már lemondhatsz a keresetről, mert Vargáné bejelentette, hogy nem dolgozol. Mondtam neki, hogy egykét nap múlva jobban leszel, és munkába állhatsz, addig én elvégzem a te dolgodat, de nem akarta. Mérges rám, mert tudom minden dolgát, és nem is hagyom szó nélkül. — De akkor ... — motyogta Kata. — Akkor, lányom, haza fogsz menni, ha jobban lettél. Kenyérre úgysem kellesz, anyád, ha tudná, hogy itt fekszel idegenben, már eljött volna érted. — Ilyen csúfra hazamenjek egyedül... pénz nélkül? — Ugyan mit beszélsz, csúfra? A betegség elég baj, de nem csúfság... Csak gyerekekre ne hallgassanak a szülők, mit bőgsz? Kata kezdetben folyton sírt. De a második nap délután egyszerre elfogytak könnyei, megnyugodott. Nem tudta, miért, csak úgy elég volt a szomorúságból. Az ablak felé fordította fejét, és onnan vörösen és pirosan néztek vissza rá a muskátlivirágok meg valami himbálódzó kék-lila virág, amelynek nem tudta nevét. Odakint ragyogóan nevetett a nap, idebenn hűvös és nyirkos volt. Megborzongott, és szeretett volna kimenni, de fölkelni nem mert. Bungyi bácsi nagy, testes ember volt, nyugodt természetű. Járt-kelt, öltözött-vetkőzött Kata előtt, mintha mindig náluk lakott volna a féltett bőrdíványon; de harmadik nap reggel, mikor még mindig nem látta fölkelni, megkérdezte a feleségét: — Hát ez a lányka meddig akar beteg lenni? — Nem akar az, ne félj, te — mondta az asszony, Katának mégis elnehezedett a szíve. Nem szólt semmit, amíg az ember otthon volt, akkor azt mondta: — Bora néni, szeretnék felkelni. — Csak te maradj, gyerek. Ne törődj te azzal, amit a férfiak mondanak. Nem szeretik azok látni, ha az asszonynép beteg, mert akkor szégyellik magukat. Inkább azt mondják: semmi az. Kata nem szólt. De mikor Bora néni elment a konyhába, fölkelt. Először csak úgy fogódzkodni kellett mindenbe, mert alig tudott járni. Csak éppen hogy tisztába tudta tenni ma160