Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Palkó? Nem, az nem tehette ... Az jó, kedves fiú, nem is volt olyan erős... Egy szörnyű kemény, brutális kézre emlékezett. Ki akarhatta őt a legények közül? Hiszen ha tréfált is vele néha valaki, csak kislánynak nézték, és nem szokott vele senki beszélni. Vagy összetévesztették volna valakivel? Mellette egy piros képű lány hortyogott. Talán hozzá jött a szeretője, gondolta, és engem talált. Erre még sűrűbben hullottak könnyei, lefolytak torkán, lélegzet után kellett kapkodni. Ó mamicskám, kedves jó mamicskám, kiáltozott magában, miért is engedtél el engem, miért is nem kötöztél meg inkább? Most már én mit tegyek? Nedvesnek érezte magát, különös irtózással valami meleg, iszamos nedvességet érzett testéből kiszivárogni. Megmozdult, de mint egy vadállat, úgy rátámadt és beleharapott alsótestébe a fájdalom. Jóságos Szűzanya, mi történt vele? ... Hogy fog fölkelni? Agya lázasan dolgozott valami világosság, valami tudás után, de csak csupa zavaros sötétség és határtalan rémület volt benne. — Marka — susogta könyörgőn a sarok felé, de Marka nem mozdult. Elbátortalanodva feküdt a hátán, már nem is tudott sírni, csak a szeme dülledt rémült kérdéssel a sötétségbe. Alig vette észre, hogy felderengett a hajnal odakinn, az óra berregő hangjára összerándult. Körötte nehezen mozdultak meg a szalmába süppedt elomlott testek, megkeményedtek, és szilárd körvonalakat kaptak. Friss reggel volt, mindenki birtokba vehette kipihent testét, és parancsolhatott neki. Ö eltakarta arcát, hogy senkit ne lásson, senki az ő szemébe ne nézhessen, összehúzta megsebzett testét. Marka nehezen kászálódott mellette, orrát dörzsölte. Aztán észrevette Styefót, amint az ajtóból feléje vigyorgott, és bosszúsan elfordult. Még haragudott rá a tegnap esti dolog miatt. — Alszol, Kata? — kérdezte, mikor az emberek kimentek. 157