Szenes Piroska: Csillag a homlokán

— Jó... de vigyük a kosarakat, úgyis be kell vinni kiüríteni, osztán útközben szedünk. Ügy tettek. Gyorsan lehajoltak az eperágyak mellett, le

r kapdostak egypárat a rücskös gyümölcsből, szájukba tömték. Illata elborította kihevült arcukat, az íze friss volt, mint egy tavaszi kert. — De finom! — dadogta Kata. Nem vette észre, hogy levelet is gyömöszölt a szájába. — Üristen ... Csupa piros vagy! — nevetett hangosan Marka. Aztán mind a ketten úgy megijedtek a hangosságtól, hogy gyorsan leguggoltak, és úgy néztek egymásra a földön, négykézláb, mint két kiskutya. — Neked is vörös folt van az orrodon — kacagott Kata. — Ott... följebb ... még. Dörzsöld le! Lenyalogatták magukat, aztán futva igyekeztek az udvarra. A hátsó kiskapu felé mentek, ahonnan Varga nénivel bejöttek, arra gondolták a konyhát. Az erkélyen ott ült még a selyempongyolás hölgy, cigarettát szívott hosszú szipkából, és egy színes födelű könyvet olvasott. Lopva pillantgattak rája. A hölgy nem lehetett nagyon elmerülve az olvasásba, mert mikor elmentek az alacsony erkély alatt, lenézett rájuk. — Ki lánykái vagytok? — kérdezte. — Még nem láttalak benneteket. — Mi a másik uradalomból vagyunk — felelték a kislányok halkan. — Ja, ti a tótokkal jöttetek? — Igen. Majd hirtelen: — Nálatok voltak tavaly a méltóságos úrék? — Igen, kérem. — Mi voltunk a kastélyban kis szobalány — szólt hangosabban Marka. A hölgy letette a könyvet. — Ügy? — kérdezte, kicsit ki is hajolt az erkélyen. — És laknak ott más urak is a falutokban? — Nálunk csak major van — felelt Kata. 137