Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Amint itt ültek, egyszerre csak mély, búgó röfögést hallottak, és a csűr mögül egy hatalmas koca bukkant ki üresen lógó hassal, fityegő csecsekkel. Egy csomó nyüzsgő, rózsaszínű, egészen kicsi malac bukdácsolt utána. Körülöttük zsongott és búgott az uradalom lármája, de a csűrök olyan elzárt kis teret foglaltak körül, hogy nem szoktak senkit és semmit sem látni a magukéin kívül. Meglepetve néztek a földet szaglászó kocára, kissé meg is ijedtek tőle, idegen állat volt. De aztán Kata a kicsikre nézett. — Jaj, milyen kedvesek, ni! Nézd. Egy, kettő... öt, hat, hét!... No nézd, milyen kedves kis puha orruk van, és hogy mozog. Marka! Nézd, mind egészen rózsaszínű! Marka halvány arccal mosolygott. Kata fölállt, és óvatosan ment a malacok felé. Már messziről mosolygott rájuk, hogy ne féljenek, szeretett volna egyet az ölébe venni, de mikor leguggolt, a koca fölhördült, szétvetette négy lábát a földön, emlői remegtek, és kicsi, fekete szeméből dühös és várakozó pillantást vetett rá. — No — szólt Kata sértődötten —, mit akarsz, ostoba? Nem látod, hogy csak meg akarom simogatni őket? A koca morgott. — Mus, mus, mus! — kiáltozott elfúlva egy asszonyhang, valaki meztelen lábbal futva jött a csűrök mögül. — Mit akarsz, te lány, a malacaimmal? Kata fölnézett, és fölállt. Egy mérges arcú asszony jött felé leveles ággal a kezében, melyet fenyegetőn fölemelt. — Semmit sem — szólt Kata, mosolyogni akart, megmondani, hogy csak meg akarta simogatni a szép kis malacokat. De az asszony olyan csúnyán nézett rá, hogy a hangja elakadt. — Ha hozzányúlsz a malacaimhoz — kiáltott —, leütöm a kezedet! Még koszt kapnak tőled. Kata csak nézett rá elsötétült szemmel. Az asszony kergetni kezdte a kocáját visszafelé, a leveles ággal könnyedén megérintgette a gyenge hangú, ijedt kicsinyeket. Még egy csúnya pillantást vetett a kislányokra szeme szögletéből. — Itt lopják csak a napot... — morogta. — És fizetik őket érte. 131