Szenes Piroska: Csillag a homlokán

Hosszú, alacsony épület volt kis ablakokkal. A tűzhelyekbe rézkatlanok voltak besüllyesztve, a falak mentén csapok és cementpadkákon tekenők. De a mosókonyha még üres volt, és az ajtaja be volt zárva. Tanácstalanul néztek egymásra. — Még talán korán van — szólt habozva Kata. — Biztosan. De én tovább nem járok — felelt Marka elkínzott arccal. Ujja már nem vérzett, megalvadt rajta a vér, de erősen sántított, ahogy járt. — Akkor üljünk az ajtó elé. Majd jön valaki, és akkor megkérdezzük, kiket kell helyettünk kiküldeni. Már nyolc óra felé járhatott az idő, a nap igen melegen sütött. — Éhes vagyok — szólt panaszosan Katuska, és a gyomrát dörzsölgette. — Milyen buták is vagyunk, hogy ott hagytuk a mezőn az ennivalót. — Hát ha az a nyavalyás ott ugratta körülöttünk a lovat. Én is éhes vagyok. Katka ismerte Marka természetét, nem bírja az éhséget, mindjárt szédül és rosszul van. Sajnálkozva nézett rá. — Megkeresem a szállást, és hozok neked valamit enni. — Be van zárva — szólt Marka elkeseredetten. Legalább az árnyékba húzódott, hogy a nap ne süsse szédülő fejét. Kata csüggedten ült mellette az eresz alatt, nekitámaszkodva az épületnek. De csak a fejüket és a vállukat borította el a vékony árnyék, korgó gyomrukat és meztelen lábszárukat harapta a forró alföldi nap. Marka kék szeme fekete karikákat kapott, de makacsul hallgatott. Szédült az éhségtől, forgott körülötte a bőségtől dagadó uradalom. Ügy érezte, mintha egyedül az ő sovány kis teste állt volna szilárdan a mindenségben, minden más szétpattanásra ítélt káprázat volt. Egy öreg béres ment el mellettük, rájuk nézett vizes szemével, és magában megkérdezte, hogy mit ülnek itt ezek az idegen lánykák. De hangosan nem szólt. Kata éppen össze akarta válogatni a pár magyar szót, amely tavaly óta még nem ment ki a fejéből, de az öreg már elment. Nagy sokára aztán asszonyok jöttek, egyenesen feléjük. 115