Szenes Piroska: Csillag a homlokán
el feje fölött és körülötte. Megborzongott az egyedülléttől, kitárta karját, és föl akarta emelni az égig. Aztán valaki kiáltott a hosszú béresházban, erre összerezzent, és megmozdult. Imrus kérte, hogy várjon rá itt az udvaron. A kút vályújára akart ülni, de a lánc megcsikordult, és megijesztette. Aztán nevetett magán. Jó sokára jött Imrus, nem látta őt a sötétben. Kata pisszegett rá. — Hol vagy? — kérdezte Imrus suttogva. A kislány odament hozzá, és megfogta a kezét. Imrus keze már nagy volt, és durva, de hangja még puha fiúhang. Nem is tudta, mért suttogott, Kata is mért? Hiszen szabad volt nekik hangosan beszélni. De ma este különös csönd volt mindenütt. — A vályúra ültem — suttogta Kata —, és akkor a lánc megrándult magától. — Biztosan a kutya rántotta meg. — Ej, a kutya fel sem ér odáig. Imrus erre nem szólt. Sután fogta Kata kezét. — Hát elmégy? — kérdezte aztán. Kata megrezzent: — Nem megyek el, csak aratásba megyek — mondta tréfálkozva. — De gyere innen! — szólt hangosabban. — Félek a k úttól. A ház előtt fehéren világított a meszelt kőpadka, oda mentek. — Mért akarsz elmenni aratásba? Azt hiszed, olyan jó az? Nehéz munka, nem neked való. Csak az olyan nagylányok mennek szívesen, akik legényezni akarnak. Kata elpirult a sötétben. — Nézd — mondta gyorsan, csaknem lihegve. — Nekem olyan rossz itthon... Olyan kicsi a ház, szűk! Én szeretnék valahová messzire menni, nagyon messzire, ahol a tenger van az én könyvemben, s ahonnan az egész világot be lehet látni. -—Az egész világot nem lehet sehonnan sem egyszerre látni — szólt Imrus dacosan. — Honnan tudod? Talán te már voltál olyan messze? Te mindig csak az istállóban vagy, és nem is akarsz elmenni sehová. 103
