Jankó Zoltán (szerk.): Csallóközi Muzeum (Bratislava. s.n., 1928)

Bittera károly: A mi falunk

azonban, mikorra az 1818-ban ásott kanális már annyira kialakult, hogy a „Nagyvíz" járása némi állandósággal bíztatott, a régi menekültek kései ivadékai megint csak visszavágytak a víz által elűzött őseik régi telkére s házaikat a templomtól délre eső területen építették föl. De vesztükre, mert azt a XIX. században épült, időközben a töltés által

1 az ártérbe kirekesztett új település 26 házát ép úgy elvitte az 1862-i árvíz, mint a XVII. századbelieket az 1679-i. A gúthorinak valóságos életszükséglete az élővíz, az Öregduna közelsége. Ha tízszer megcsalja, elűzi őt, tizenegyedszer megint csak visszavágyik a partjára. Pórul jártak ezúttal is, de nemi okultak. A 66 évvel ezelőtt elpusztult házak helyén újak épültek, de ezektől délre és délnyugatra a magas fekvésű Pusztai- és Dunakertben, melyek partján egy emberöltővel ezelőtt még 18—20 vízimalom lapátos kerekét hajtotta a kanális sebes vize, egész utcasor épült. Ennyire megbízhatónak tartják ezt a talajt, mióta a partját mosó ágba a nemzetközi víziút csak a kövezetben a Malomszeggel szemben nyitva hagyott résen, a felső kapun át juttat vizet. Pedig nemrég ez az ág volt a gőzhajó erős sodrúútja. Ha a gúthoritól azt kérdezik, hogy hol fekszik a faluja, hát azzal felel, hogy a Duna torkában. S igaza van. A mai falut keletről a volt csőlösztőí Duna maradványa, az eredeténél elzárt Birtli (Virtli) és Helena-csatorna, délről az Öregdunával egyirányban folydogáló s tőle ma már szigetekkel elválasztott, eliszaposodásra itélt ág, nyugatról a hajdani Öregvízből csendes ággá degradálódott Kertaljai vagy Kisduna fenyegeti elnyeléssel. De ettől — bár a téli jégtorlasztól egy kicsit megszeppentek — ma már nem igen félnek. Hogy a mi falunknak nem mindig a mai képe 25