Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Hűtlenek

kiirtja a patkányokat, parkosít, intézményeket létesít, színházat alapít. A csajok éppen fürdenek, amikor leleplez bennünket. Tíz rendőrrel érkezik, összekötöz minket, és betuszkol a kocsijába. Pityut és a két csajt azonban nemsokára szabadon engedi. Engem a hivatalba visz, és bezár a pincébe. Fél óra múlva értem küld, a szobájában vár rám, előtte terített asztal, megvacsorázunk. Elköti a szakállát, hogy ne lógjon bele a levesbe. Szereti a nyúlpörköltet, elárulja, hogy tavaly nyúlfarmot létesített az épület garázsudvarában. Jó étvágyat kíván, bort hozat, s megajándékoz egy csomag Chesterfielddel, ezt szívjam el reggelig. Hiába tiltakozom, hogy nem szívok. Reggelre végem van, mondja. Újra levitet a pincébe, hajnalban egyedül jön értem, ő maga nyitja ki a lakatot az ajtómon. Patakzanak a könnyei. Tóth Ignác akkor sem ismer könyörületet, ha a tulajdon édes fiáról van szó. Megragadja a kezemet, kihurcol az udvarra. Siránkozik, hogy elárultam őt, anyám emlékére könyörög, forduljak vissza a bűnös útról, különben felakaszt arra az ecetfára, ott ni, amelyet még a gyermek Habsburg Ottó ültetett. Megígérem. Tóth Ignác a nyakamba borul, intézetbe küld, de előbb levág egy tincset a hajamból, cérnával átköti, s elteszi emlékbe. Az állomáson fúvószenével búcsúztat. — Marha! — mondja Sanyi. Kivesz a zsebéből egy csomag savanyú cukorkát, megkínál vele. Másfél évvel fiatalabb nálam, az intézetben utálják. Pedig soha senkit nem köpött be, nem kötekedik, nem stréber, egyszerűen csak van, mint valami vakondtúrás, amiben mindenki megbotlik. Az egyik szombati foglalkozás azzal telik például el, hogy gödröt ásunk a kerítés mellett, senki sem mondja meg, mi célból. Besötétedik, mire elkészülünk vele. Mindenki csuromvíz, a kezem zsibbadtan lóg, alig érzem. Vasárnap reggel aztán megint összeterelnek minket, s betemetjük ugyanazt a gödröt, amit tegnap kiástunk. Novák, a tornatanárunk, meg két nevelő ellenőrzi a feladat pontos végrehajtását. Lázadozunk, káromkodunk, egyesek lerakják a lapátot, s ölbe tett kézzel ülnek a földhányás tetején. Nemsokára egyedül Sanyi lapátol a csapatból. Mégis, azt hiszem, ebben a pillanatban ő az okosabb. Hiszen akár tetszik, akár nem, öt perc múlva mi is újra a lapátok fölött görnyedezünk, s az arcunkon kétoldalt lefolyik a veríték, mint az övén. Sanyi szívós rabszolga. Az ebédszünet alatt azonban ketten nekiesnek, és berugdossák a vécébe. Zokszó nélkül tűri, hogy agyba-főbe verjék, s ez még 398