Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Grendel Lajos - Tanügy

ezen az érzelmi alapon is eldönthető, mi az igazság, objektívebben talán még, mint valamiféle tiszta logikával. S ezt éppen én mondom. Nemrég szégyenkeztem volna még, ha hasonlót állítok. De most egy csöppet sem jövök zavarba, annyira biztos vagyok a tétel igazságában. Magamban mosolygok a paradoxonon. Semmi konkrétat nem tudok, megpróbálnak félrevezetni, mégis teljesen tisztán látok. A fiú tisztességes, az igazgató nem. Az ilyesmihez jó a szimatom, nem csaphat be senki sem. Ha legalább tudnám még, hogy mit kell tennem. Egészen véletlenül világosodik meg előttem sok minden, hogy utána még sűrűbb legyen bennem a zavar. Az történik, hogy amint a kihalt mellékutcán a gondolataimba mélyedve igyekszem a kávéház felé, a sarkon befordul egy lovas kocsi. A két ló poroszkálása halk visszhangot ver, a bakon ülő cserzett arcú férfit pedig éppenséggel ismerem is, ősszel ő fuvarozta a szenet Danisnénak. Itt-ott keservesen döccen a szekér, a lovak egykedvűen vonszolják, vánszorognak csak a macskaköveken, a fuvarosnak meg az arcizma sem rezzen. Olyan az arca a szemébe húzott kalap mély árnyékában, mint egy narkotizált betegé. Az ember azt hinné, alszik. Pedig nem aludt! Boldog volt. Esküdni mernék, hogy boldog volt, abszolút elégedett, ha ez egyáltalán lehetséges. Most jövök rá, mi is az én bajom tulajdonképpen. Ebben a pillanatban, amint a szekér eldöcög mellettem, és látom a fuvaros arcát, és látom a lovak vergődését. Rosszul érzem magamat a városban. Annyira rosszul érzem itt magamat, hogy most, ebben a pillanatban elmennék az ország legeldugottabb, legelmaradottabb falujába. Csak innen el. El minél előbb! Kiver a veríték a gondolatra, hogy ebben a városban kelljen leélnem az életemet. S ettől a pillanattól fogva megint másképpen látom a dolgokat. Minden keserves tépelődésemnek az az oka, hogy nem bírom itt tovább. Gyűlölöm az igazgatót, minden vágyam, hogy rajtakapjam valami disznóságon. Ellenállhatatlan, letörhetetlen vágy él bennem elpusztítani, lehetetlenné tenni bármilyen eszközzel. Danisnénak igaza van, tennem kell valamit. Más fényben látom a dolgokat, lehetséges, hogy minden úgy van, ahogy az igazgató állítja, s csupán azért vádolom őt, mert gyűlölöm. Elfogult vagyok. Elfogult a fiú iránt, és elfogult az igazgatóval szemben. Keserű felismerés, szégyellem az előbbi gyengeségemet, hogy képes voltam engedni az érzelmeknek. Valóban nem tudom, hogy mihez kezdjek. Délután mégis teszek egy utolsó kísérletet. Fölkeresem az igazgatót. Bejelentés nélkül megyek fel hozzá, pedig illene telefonálnom, s hogy 383