Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

II Ébredésem nagyon megviselt. Úgy éreztem, mintha darabjaira szedett játék baba lennék, amit ott felejtettek az ágyon. Gyanakodva nyújtóz­kodtam, valami nagy terpeszkedést véltem a világban. Kezem fénybe ütközött. Ércesen zengő, kemény fénybe. Néhányszor belecsaptam, s hallgattam az előbújó édes zenét. S lassan újra összeálltam. Hajam fejemre simult, arcom mongoloid duzzadásai, kiugrásai megpróbáltak különbékét kötni a véletlenszerűen rám rajzolódó s kevéske európai vonással. Összképként egy vidám félidióta benyomását keltettem. így kuporogtam lótuszülésfélében az összecsukható ágy sarkában, s zenget­tem a csupa fény hangszer csupa fény húrjait. Mondhatom, nagyon beleillettem a környezetbe. Dél körül járt az idő, fent az udvaron saját zsírjában sercegett a nyár, bent a konyhában Margit sercegtetett valamit. Sűrű, zsíros pára gomolygott elő az ajtóból, felkanyargott a pincelépcsőkön, s kint a sza­badban pici, kerek felhőbe tömörülve felröppent az orgonafánkra, sajátos illatot árasztva magából. A rozzant tűzhelyekre kifutó szegé­nyes levesek időtlen illatát. Az udvar ettől kezdve egyedülálló nászorgia színterévé vált, ahol illatok kacérkodtak, ölelkeztek, szaporodtak vil­lámgyors tempóban. Pincénk kitátott szája dohos szagot lehelt, és összefogódzott a kocsmárosék ablakából kitóduló sült hagymának s a Mettfyék babfőzelékének szagával. Belefonódott még a körtáncba a zsendülő szőlő illata, a pityókos darazsak alkoholos lehelete, a petre­zselyemlevél, mályva, nagy fejű szegfűk, őszirózsák, útilapuk, díszbab, szilfácska, petúnia és ezernyi ismeretlen nevű fű, bogár kipárolgása. A fenti szédület magával ragadott, kedvem bolondul felcsapott. — Hahó, halihó! — eresztettem ki a hangomat, mint valami latin dombokról lefelé lépegető pásztorlegényke, miközben nyomomban ki­fogástalan fehér báránykák bégetése úszott, s éreztem a talpam alá simulni a nyúlánk zöld füveket — az istenek nyoszolyájának selymes szálait. Cseresznyevirág-szirmok libegtek soha földet nem érve köröt­tem, a szemben levő dombok hajlataiban mélykékké sűrűsödött a leve­gő, s a gyermek Ámor, pufók fenekét süttetve a déli nappal, nagyban nyilazta valamelyik főisten megbízatásából egy ártatlan pásztorleányka szívét. Ám egy ledér kis virágnyilacska, átsüvítve az irrealitások világából, 353

Next

/
Thumbnails
Contents