Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Lujza utca három

meredt, s az arca és a szeme olyan volt, mintha békés napnyugtába nézne. Az ablak felé tekintettem, de kint már besötétedett. Margit vacsorát főzött, sokat bajlódott a tűzzel, mindenféle hulladékot égetett, csak nagy nehezen tudta megfőzni a rántott levest. Már napok óta nem volt fájuk, s ha engem nem vet hozzájuk a sors, még csak reményük sem lett volna rá, hogy az elkövetkezendő napokban szereznek. Kevés nyugdíjat kaptak, később sokat csodálkoztam, hogy egyáltalán élnek. Engem is kínáltak, borzasztó volt elfogadni, de visszautasítani nem mertem. Halkan imádkozva ettem. Lujza nem ült közénk, csak a sezlonja sarkáról villogtatta felénk a szemét. Néha elkaptam a tekintetét. Tele volt gyűlölettel, tehetetlen haraggal. Vacsora után a nevetséges vízcsap alatt hideg vízben elmosogattuk a tányérokat. Ugyanott mosogattunk és mostunk is. Már aki megtette ezt. Mert Lujza soha nem mosakodott, Imró bácsi pedig csak vasárnap délben, de lavórban, széken ülve. Ilyenkor vigyázni kellett rá, mert a tenyerébe merve „elvetette" a vizet. Gyakran hitte azt, hogy otthon van a falujában, és hol vetett, hol aratott. Néha teheneket legeltetett, s ilyenkor hangosan kiabált ránk, hogy térítsük vissza a pirostarkát. Egy pirostarka tehén régen félholtra taposta, árkon-bokron át húzta maga után a láncára csavarodva. Azóta nyomorék. Margit megnézte az órát, és kitett az asztalra egy liter bort. Rossz volt, savanyú, de ittuk. Sok nógatás után Lujza is közénk ült. A második pohár után már aprókat sikkantva nevetgélt. Imró bácsit is megmozgatta a bor, hirtelen elkiáltotta magát: Kisasszonyka! És ismételte, kezével ritmust verve hozzá: Kisasszonyka, kisasszonyka. Margit hátbavágása vetett véget idétlen nyekergésének. Öklével jól rávágott a hátára, az öregember feje előrebukott, és szájából kiesett a műfogsora. Hápogva nevetett rajta, mi pedig négykézlábra ereszkedve kerestük a homályban. Addig kerestük, amíg Margit rátaposott, és a fogsor eltörött. De legalább az öregember nem szólt többet, csak a nyála folyt, becsorgott a nyakába, de senki sem törődött vele. Lujza és Margit hangosan veszekedtek Fáni ingóságain. Két törülközőn, egy kopott vörös kosztümön és ormótlan papucson. Lujzát a bor felbátorította, és szembeszállva Margittal, magáénak követelte az egészet. — Enyém a lakás, maga fosztogató! Nálam haldoklik! — Vén mocskos, megennék a bolhák, ha nem törődnék magával! Igen, kimondom a kisasszony előtt is. Maga bolhafészek! 350