Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Fekete szél

tam. Néztem az anyámat, ahogy vánszorog, mintha mindjárt meghalna. A házunk árnyéka épp felszaladt az égre. És akkor észrevettem apámat nagyanyámmal a kertben. Álltak egymással szemben. Nagyanyám két csontos ökle lecsüngött. Haja mintha lobogott volna, pedig be volt szorítva a kendője alá. Fekete szél fújt a szeméből. Megmozgatta az ágakat felettük, s az ágak hirtelen nőni kezdtek. Elhagyták a fákat, az egész világot. Óriás árnyékuk az égen imbolygott. Ott ölelkeztek össze az égen. Aztán visszazuhantak. Az ágakat összetörték maguk alatt. Nyitva tartott számból folyt a nyál. Csak néztem apám szürke fejét, és az ég nekiszaladt a homlokomnak. Magával rántott valahová fölfelé, de nagyanyám elkapott. Lábamnál fogva visszahúzott. Úgy csüngetett a két ujja között, mint egy békát a kút fölött. Fejjel lefelé lógtam, majd megőrültem, úgy féltem, békahangon sikoltoztam, ö meg csak lógatott, és számolt. Akkor anyám megfordult az udvaron a két vödörrel, s eldobta, ahogy minket meglátott. Elkezdett nevetni. Hajladozva nevetett, de úgy, mint mikor ezer csapat vadliba rikoltozik egyszerre. Nagyanyám megremegett, kiejtett a kezéből. Őrület! Ezt túl sem éltem. Ha most nem lennék itt, el se hinném, hogy túléltem. Tavasszal meghalt apám. Arccal a földnek találták meg, kint a mezőn. Szerette a földet, abba halt bele. Nagyanyám sötét, gyűlölködő árnyéka sem sokáig riasztott már azután. Ketten maradtunk anyámmal. Néha sápadt, kerek hasára gondoltam. Mikor még vele feküdtem, hamar elaludt, lehúztam róla a dunyhát. Felhajtottam az ingét, hogy megnézzem a hasát. Szép volt a homályban. A fehér köd az arcára szitált. De azóta, hogy az idegen asszony lavórokkal futkosott körülötte, egyre soványabb lett, már majdnem olyan sovány, mint én. A sápadt mosolyát sem láttam többet az arcán. Pedig azt hittem, hogy ha ők ketten már nincsenek köztünk, vidámabb lesz minden. De belenőttek anyámba, mint énbelém a házunk hosszú árnya. Úgy hordozta magában őket, mint terhes asszony a magzatát, mint én a házunk árnyékát. Néha kimászik belőlem. Nem is árnyék, valami hosszú, keskeny, tűnődő borongás. Ők is folyton előmásztak anyámból, mint a férgek, míg meg nem ölték, el nem sorvasztották egészen. így maradtam egyedül egy reggel. Leültem a küszöbre, odaképzeltem anyám két sarkát a konyha közepére, a tócsák közé. Sütött a nap. Életemben először vettem észre a napot. Megfordultam. Furcsa volt, hogy fény is van, nemcsak sötétség, de jó volt. A házunk szinte derűsnek tűnt fel, az 334