Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Kovács Magda - Fekete szél

nekem. Nekik ott kezdődik az ég, ahol az én bokám gázol, nekem meg ott, ahol a madarak szállnak. Igazában azért az árnyékokat szerettem a legjobban. Majd megőrültem, amikor már másztak elő. A házunknak hosszú árnyéka volt. Még az égre is felszaladt. Átugrott a kerítésen, s a réten maga alá temette a lekaszált rendeket. A rét végében már ott állt az ég. Mintha éppen azért állt volna ott, hogy a házunk árnyéka felszaladjon rá egy kicsit tűnődni. Szerettem utánozni ezt a tűnődő árnyékot. Egyszer belefeküdtem egy meszesgödörbe, egy frissen ásott meszesgödörbe. Ott tűnődtem, próbáltam megérteni a házunk árnyékát. Csupa szomorúság lettem attól, ahogy lentről láttam a felfutó babszárak piros virágát. Lengedeztek felettem a fűgyökerek, bogarak mászkáltak rajtam. Ahogy így feküdtem, az az érzésem támadt, hogy az anyám vagyok. Sárga a hátam, és nem meszelem többet a falat. Az eső beveri piszkosra. Elmossa rajta a nagy fodros hullámokat. Én meg csak fekszem itt nagy vidáman. Becsorog hozzám a víz, be a számba. Az arcomról lepereg a hús, hiába csukom össze a számat, a sárga víz belefolyik. Ragadós lesz a sár, s egy giliszta csúszkál a talpamon. Ordítani kezdtem. Abban a testhelyzetben, ahogy voltam, mezítláb, a hasamon összekulcsolt kézzel. Ordítottam, míg összeszaladt a fél falu. Alig bírtak kihúzni a földből. Nem hittem el, hogy élek. Megőrülhettem, mert nekirohantam anyámnak. Felborítottam, úgy hemperegtünk egymáson, mint két birkózó. Szurkáltam a kiálló csontjaimmal. Egy este — ősz volt, sár volt — beállított hozzánk a nagyanyámmal egy asszony. Emlékszem, sárga volt a homloka, s az arca piszkos. És szörnyen büdös volt, mint egy ázott kutya. Azt hittem, ha megrázza magát, ránk fröcsköli a vizet, és menten bebújik morogva az asztal alá. . Ruhája aljára körben felszedte a sarat. Valami bozóton kellett átcsörtetnie, mert szoknyája teleragadt pókhálóval, száraz levéllel. Nem a mi falunkból való volt. Nem is köszönt, csak bedőlt az ajtón. Hozzánk lefelé kellett taposni a konyhába, földes volt az alja, tele volt asztalokkal, lócákkal, ágyakkal. Az ágyakat nehéz, zöld posztótakaró fedte, és csak egy kis petróleumlámpa világított az egyik asztal közepén. Borzasztó szomorú tudott lenni az ember a mi konyhánkban. Valami baja volt az anyámnak. Kezdett nőni a hasa. A nagyanyám ettől őrült ideges lett, én reszkettem az izgalomtól. Együtt aludtam anyámmal, szemben az ablakkal. Nagyon szerettem vele feküdni. Úgy 331