Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - Családi Krónika

eddig. Hallgatok hát. Várom, hogy István kérdezzen. De ő is mintha megnémult volna. Néz maga elé az asztalra, az asztal egyik meghatározhatatlan pontjára, makacsul és kitartóan. Kintről már a délután tompuló fényei térnek be az ablakon, nemsokára megszürkül az ég alja, s nyugaton talán egy kis pirosság is támad a felhők szélén. Mindez úgy szalad át rajtam, hogy tudom is, nem is. A gondolatok a felületeken villannak, nem érintik a mélyebb rétegeket, ide-oda lobbannak. Elszabadultak, s néha egymástól teljesen független síkokat mozdítanak a fáradt emlékezet tükre elé. Hirtelen magamat látom, ahogy megyek az utcán egy ház felé, amelyről az imént tudtam meg, hogy Szűcs Józseféké volt, István apjáé, aki a telket a házzal együtt a szülétől, Szabó Józsefnétől, azaz Kétyi Sárától örökölte. Látom magamat, ahogy ballagok a házak előtt, a csupasz akácfák alatt a járdán, s csak nézem a vakolatlan falú téglaházat, amelynek egyetlen ablaka kicsi, kerek térre néz. A deszkakerítés, amely az udvart körülfogta, megfeketedett a télben, esőben, havazásban; megfeketedett az időben. Percekig nézelődtem a kihalt utcán, tétován topogva, nem tudván eldönteni, mit is tegyek. Végül a kíváncsiság legyőzte bennem a tétovaságot. Benyitottam a kapun. Tudni, látni akartam közelről azt a házat, amelyben a szüle lakott, amelyben István Szűcs a világra jött; a házat, amelyben emberek születtek, éltek és haltak meg. Az udvaron, a bejárati ajtóval szemben kerekes kút volt, a kút mögött almafa. Igen öreg fa lehetett, mert az egyik ága már teljesen elszáradt, béna fa, gondoltam róla akkor, olyan, mint a szélütött ember. Aztán pedig arra gondoltam, hogy ezt a fát még Szabó József ültethette ide. A fák hosszú életűek; tovább élnek, mint azok, akik elültetik őket. A parasztember, ha fát ültet, mindig azt mondja: nem magamnak ültetem, hanem az unokáimnak. Talán Szabó József is az unokáinak ültette. Az unokái még ismerték is bizonnyal ezt a fát, de a dédunoka, István Szűcs semmit sem tud róla. S nekem az a dolgom, hogy erről az almafáról is beszéljek. Mert e fa tulajdonjoga végső soron az övé. Aztán kopogtattam az ajtón. Huszonöt év körüli fiatalasszony nyitott ajtót, karján néhány hónapos csecsemővel. ,,Az uramat keresi?" — kérdezte, miután köszöntem. „Nem, nem az urát — mondtam —, csupán erre a házra vagyok kíváncsi; arra, hogy milyen belül." Furcsán nézett rám az asszonyka, de amikor elmagyaráztam, miért olyan fontos ez nekem, kedvesen betessékelt. „Mikor költöztek ebbe a házba?" — kérdeztem tőle. „Hatvankettőben" — mondta. 235