Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - A király

a nehezebb. Főleg a lovaké, azok a lármától idegesek lettek, riadoztak. Domonkosné a lányával és vejével rakodott. Váltig hajtogatta, hogy ő nem megy, hogy az ura sírjánál marad, sírt, s napjában kétszer-háromszor kiment a temetőbe. Megállt az ura fejfája előtt, és nézte a sír felpúpozott földjét. A király minden udvarba benézett, mindenhol megállt. Nézte a lassan kiürülő házakat; az ágyak, a székek, az asztalok mozdulását; nézte, hogyan válnak csupasszá a falak, hogyan lesznek az udvarok puszták. Amerre ment, mindenhol ásító üresség fogadta; a dolgok hiánya, amelyekkel az ember benépesítette a helyet, ahol megszületett, ahol dolgozott, felnőtt, a helyet, ahol élt, s melyet magáénak tudott. A Nagy utcán is üresség és félelmetes csend. A kémények füstje nem szállt fel az égre, nem lobogott a játszó gyermekek kiáltása, semmi zaj sem hallatszott, ami az életet jelezte volna. Az autók minden mozdíthatót elvittek. Csak a nevek maradtak meg egy ideig a királyban, de nemsokára a nevek is elkoptak. Dócziék mentek el utoljára a faluból. — Isten áldjon, Imre — mondta az öreg Dóczi a királynak. — Isten áldjon, és vigyázz mindenre. A király egyedül maradt a faluban. Bolondnak látták, s a bolond senkinek sem kellett. Beteljesedett az idő, gondolta a király az üres utcákat járva. Bement a kapu nélküli udvarokba, bement a tárt ajtajú házakba, hosszan álldogált az üres szobákban, mintha valamit keresett volna. Az idő folyóként hömpölygött láthatatlan medrében, s az időben minden megújult, és minden elenyészett. Nehéz őszi esők zuhogtak a fákra, háztetőkre, a háború óta itt maradt romokra s az utakra, amelyeken senki sem járt. A szél szerteszórta a növények apró magvait, a magok megkapaszkodtak az utca porában, a házfalak repedéseiben, tavasszal kicsíráztak és növekedtek. Gyökerük szétfeszítette a falak repedéseit, megkötötte az 205