Családi Krónika – Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1948-1979

Gál Sándor - A király

annak, aki a porba esett. Elérkezik az idő, amikor megáll minden pörgés, és csend lesz, és senki se jöhet közel hozzám, hogy újra és újra a porba lökjön. Nagy háború ez, fehér és piros háború, a győzelem nem győzelem, a vereség nem vereség. Csak az volt, amit eltöröltem a porban, csak az lesz, amit a porba írok. Elesett, fejéről messzire gurult a kanna. A gyerekhad hangosan üvöltött. A király lassan elindult, lapátot, kannát maga mögött hagyva a porban. A gyerekek egy ideig még követték a királyt, köveket dobáltak utána, homokot szórtak a fejére, de a király észre se vette. Csak ment botladozva a két árokpart között a poros úton. A házak előtt az utca mindkét oldalán diófák és akácok álltak, — A királyról tisztelettel — mondta a fáknak. A fák az alkonyatban továbbmondták a király szavait. A kék csönd megtelt tisztasággal. Távol fények gyúltak, felragyogott az ég pereme, aranyszögekkel kivert tengerré vált a mennybolt; az út mellett heverő fehér kövek is fényleni kezdtek, s a fűszálak hegyén zöld lánggal sziporkáztak a szentjánosbogarak. Nem könyörögni jöttem, beszélt maga elé a király, nem megállni és elesni, nem forogni és elesni. Nekem el kell végeznem az elvégzendő dolgokat, ha lapáttal, ha kannával, akkor is el kell végeznem. A rám tapadó szennyet a nap fénnyel, meleggel, sugaraival letisztítja rólam. S a falak mentén, amerre megyek, kinyílnak egyszer az ablakok, és rám néz, aki eddig elfordította tőlem a fejét. A világ minden szennyét Koócs gödrébe temetem, minden bűzt, minden átkot, minden halált, minden háborút. Fehéret és pirosat, éjszakait és nappalit. S mikor megérkezik a fiam, béke lesz, vasárnap, és a vasárnapot követő minden napon. Tudom, mi miért van a világon. Tudom, mit érnek a fák, mire jók a bokrok. Tudom, miért szántják fel a földet ősszel, s miért vetik be tavasszal. Tudom, miért szállnak felettem a madarak és a repülőgépek. És ha porba esek, akkor is király vagyok. Egyedül mindenek felett. Király, király, király... Király... Letért az útról, átvágott az érett vetéseken, a sarjadó lucernásokon, amelyeken megült a harmat; rongyos kabátja denevérszárnyként röpködött utána. Ment, végtelenben égő csillagokkal a feje fölött. Learatott árpatáblákat hagyott maga mögött, illatozó szénaboglyákat, alakja a hold ezüst fényében egyre nőtt, nagyobbodott, hatalmassá vált az érkező éjszaka kapujában, koronája a fák koronájáig ért. 189