Török Elemér: Árnyak és fények
Hétfő… vasárnap…
MONOLÓG Meddig, még meddig, dohogom naponta magamnak csukott szobám hallgatásában. Milyen messze már az édeni kert, hányféle szégyen pirult azóta arcunkra, Káin botja hányszor sújtott homlokunkra. Persze, a fiú felnő, a fű megfakul, valamiképpen a fájdalom is lecsillapul. Nem örök a földön semmi sem, csak átvérző sebünk szomorúsága. 152
/
