Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Petőfi Sándor Pozsonyban. (Dr. Szeredai-Gruber Károly)

ben Petőfi hitvány rézgarasokért napról-napra késő estig robotolt. Ebben a szobában volt a Záborszky Alajos szerkesztette, vajmi gyöngén jövedelmező «Országgyűlési Tudósítások» irodája. Itt másolgatta Petőfi — Kolmár Józseffel egyetemben — a kézírással sokszorosított diétás újságnak betűkkel sűrűn teleszántott oldalait s egy negyedrét ívért eleinte húsz, utóbb huszonöt garast kapott... A költő akkori mélységes elkeseredése zokog föl abban a levélben, melyet 1843 június 1-én Bajza Józsefhez intézett : — «Most így vagyok ; egész nap írom. a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat s a fizetés oly nyomorú, hogy alig elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S amellett szemem, mellem gyengül ; s a száraz foglalkozásnál a múzsa is kerül. Ily körülmények közt örömest itthagynám Pozsonyt s szinésztársaságot keresnék, bármilyet, csakhogy időmet tökéletesen el ne vesztegessem. De így, amint vagyok, lehetetlen, — koldus vagyok...» »TÁVOLBÓL.« — «AZ ÊN MÁTKÁM.« Midőn ráborul a férfira vesztett álmok, szétfoszlott remények, mindent elsöprő viharok végeláthatatlan, ólmos éjszakája, midőn az öröm utolsó, betegen pislákoló mécse is kilobban és a vak sötétben kétségbeesés rémei üvöltnek, — akkor ahhoz menekül, ki még halálos vonaglását is földöntúli gyönyörré édesítheti : a nőhöz. A nőhöz, aki szent, mert kínok közt mosolyogva nékünk adta azt a kincset, melyhez még a szenvedések kénköves poklában is ragaszkodunk : az életet. Vagy a másikhoz, aki szűz és szent és áldva áldott, mert mosolygón kínlódva lelkünkbe harmatozza azt, ami után sötét órákbein elepedő, imádkozó vágygyal sóvárgunk : a vigaszt és megváltást. Mélyen érthető, hogy Petőfi szenvedő lelke is két nőt illet fájón csengő s vágyat lehelő rímek szelíd csókjával akkor, midőn az élet vasszeges korbácsa legkegyetlenebbül csapott le reája. Az egyik az édesanyja, akit elhagyott ; a másik a mátkája, akit még nem ismer, de akit keresvekeres a pozsonyi nagy-nagy nyomor szürke ködében ... — 64 —