Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt (Nyitra. Híd, [1937])

Magyar poéta a Morva partján

A függönyökön túl zene szűri hangját Egy operában ma Puccinit adják. Nagy operában bordó és aranyban, És hull a hó és hull, hull szakadatlan.» Élt már valaha Szakolcán magyar poéta, gróf Gvadányi József. Csakhogy ez a daliás magyar lovasgenerális önként «kvietált« Szakolcára, hogy egy élet impresszióit rímbe szedje. Szakolca idillikus csöndje ideális munkahely volt számára. Juhász Gyulát azonban a fátum sodorta ide, telve vággyal és álommal — a morvamenti kisváros fülledt mozdulatlanságába. Szűk volt lelkének a kisváron gondolataival messze dimenziókba szállt, de a kenyér visszarántotta ide a tehetetlenségbe, a kisváros falai közé. Mikor végigsétál az «emlékek útján« majd egész Szlovákián, utolsó állomásként Szakolcán áll meg, hol — mint azt meg másutt írta — »fonnyad az öröm és elhervad a vágy.« «Lelkem ma sétál a régi városokban, Hol ifjú voltam és szomorú voltam. Némán borongok az öreg Pozsonyban, Hol ifjú lánnyal vígan kóboroltam. A csöndes Léva holdas udvarában, Tünt zongorát hall fölujjongni vágyam. A nyárutótól gazdag Újvidéken, Egy hervatag kert visszhangozza léptem. A messze árva Szigeten, a parkban Egy fát keresnék, hol szívet faragtam. Szelíd domb alján szomorú Szakolcán, Vidéki bánat föllege hajol rám ... Lelkem ma sétál tünt uccák nagy éjén, Vezet az emlék, pislogó lidércfény. 10* — 145 —