Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések
G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)
MAGYAROK SZLOVÁKIÁBAN (1939—1945) 63 fontos szerep jutott, s elmondható, hogy a párt a lehetőségek keretén belül igyekezett messzemenően szolgálni a közművelődés céljait. E szempontból természetszerűen az iskolának jutott a legfontosabb szerep. A sajtóban s a különböző rendezvényeken gyakran hangsúlyozták, hogy a magyar kisebbség jövőjének szempontjából alapvető fontosságú a szlovákiai magyar iskolák léte. Magyar szülők gyermekének magyar iskolában a helye — olvashatjuk gyakran a korabeli szlovákiai magyar sajtóban, amely rendszeres tájékoztatást adott a magyar iskolák életéről, a továbbtanulás lehetőségeiről, a magyar iskolaügy problémáiról. „Ma csak az a magyar szülő, aki gyerekét magyar iskolába járatja" — ez az Uj Hírek 1940. június 18-i számából vett mondat híven tükrözi a magyarság politikusainak, a kulturális élet képviselőinek állásfoglalását. Az iskolák számát nem tarthatjuk kielégítőnek. 1939 és 1941 között jó néhány magyar iskolát megszüntettek, mégpedig a reciprocitás elvének alkalmazása okán. 1941-ben megszűnt a pozsonyi magyar tanítóképző, az Orsolya-rend apácái által irányított polgári leányiskola, és a megszűnés veszélye fenyegette a kereskedelmi akadémiát is. Amint arról a Magyar Hírlap 1942. január l-jén beszámolt, a parlament költségvetési vitájában Esterházy joggal tette szóvá a magyar iskolák fölszereltségének hiányos voltát, az állami támogatás hiányát, az iskolák működésének kedvezőtlen feltételeit. A Magyar Párt vezetője szerint sok magyar gyereknek nem jut hely a kisebbségi iskolákban, mivel azok száma nem áll arányban a magyarság lélekszámával. Imént említett beszédében ugyancsak joggal sérelmezte azt is, hogy az iskolaügyek intézésébe a magyarságnak gyakorlatilag nem volt beleszólása. A tanári állások betöltéséről döntő személyi bizottságban egyetlen magyar nemzetiségű szakértő sem volt, hiányoztak a magyar tankönyvek, mivel az 1939. március 14-e előtt használtakat betiltották, és újakat nem adtak ki, a magyarságnak pedig tankönyvkiadásra nem nyílt lehetősége, elsősorban az anyagi eszközök hiánya miatt. Esterházy e költségvetési vitában szóvá tette azt is, hogy a magyar tanárképző megszűnésének következtében tanerőhiány mutatkozik, melynek következményeit jól szemlélteti a pozsonyi tanonciskola példája: a szóban forgó intézményt 250 magyar tanonc látogatta, tanárai között azonban csak egy volt magyar nemzetiségű. A korabeli statisztikai adatok tükrében kibontakozó kép ha nem is ilyen sötét, de mindenképpen lehangoló: pl. 1941-ben a pozsonyi elemi iskolák 1297 növendékére 30 tanár jutott, a főváros környékén pedig még rosszabb volt az arány: 20 pedagógusnak kellett foglalkoznia 1057 tanulóval. Nyitra vidékén és Kelet-Szlovákiában sem volt sokkal jobb a helyzet, az egyes iskolákat szemügyre véve pedig azt láthatjuk, hogy az ötvenfős vagy ennél nagyobb osztályok sem mentek ritkaságszámba; ez az aránytalanság rendkívüli mértékben megnehezítette a pedagógusok munkáját. Különösen figyelemre méltó Esterházy előbb említett beszédének az a megállapítása, hogy „állandóan folyik a névelemzés alapján a magyar gyermekeknek szlovák iskolába való áttétele", holott az alkotmány, illetve a nemzetiségekre vonatkozó törvény 92. paragrafusa tiltja az elnemzetlenítésre irányuló törekvéseket. Több alkalommal is megtörtént, hogy indokolatlanul megszüntettek magyar iskolákat, illetve kétnyelvű iskolák magyar osztályai jutottak ilyen sorsra. Ennek ellenére az iskolaügy terén mégis sikerült néhány jelentősnek nevezhető eredményt elérni: kollégiumok létesültek, kísérletek történtek a pályaválasztás szabályozására és az önerőből történő tankönyvkiadás megszervezésére, diákszakkörök és énekkarok alakultak, a tanulóifjúság számos kulturális rendezvény tevékeny részese volt. Önképzőkörök alakultak, amelyek közül említést érdemel a Pozsonyban működő Móricz Zsigmond Önképzőkör és az Arany János Önképzőkör, továbbra is működött a főiskolá-
