Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

Molnár Imre: Kényszermagyarok, a csehországba került magyarok II. világháború utáni történetének fejezetei

78 MOLNÁR IMRE A TÖRTÉNELEM HULLÁMHEGYEIN A csehországi magyarok ügyében már korábbi előzményeket is figyelembe vehetnénk, ez esetben azonban kezdetnek érdemes Kassai Kormányprogramhoz fordulnunk. E Kormányprogram VIII. fejezete értelmében (a 2. § néhány kivételétől eltekintve) minden magyar nemzetiségű személy elvesztette állampolgárságát. Ezt a fejezetet az 1945/33. számú elnöki Alkotmányrendelettel törvényesítették. Az állampolgárságukat elvesztett szlovákiai magyarokat súlyosan érintette a továbbiakban az 1945/71. számú elnöki rendelet, melyet 1945. szeptember 19-én adtak ki, és amely munkaszolgálatra kötelezte azokat, akik az 1945/33. számú Alkotmányrendelet értelmében elvesztették állampolgárságukat. Egy további, az 1945/88. számú elnöki rendelet pedig általános munkakötelezettséget írt elő a felnőtt munkaképes férfilakosság részére, a férfiaknak 16-tól 55 évig, a nőknek 18-tól 45 éves korukig. A rendelet szerint azonban a munkakötelezettség legfeljebb egy évre szól, kivételes esetben 6 hónappal meghosszabbítható. A rendelet elsősorban a munkanélküliekre vonatkozott, de a magyar lakosság jószerével egységesen ebbe a kategóriába tartozott. Közülük is elsősorban az elbocsájtott köz- és magánalkalmazottak, a magyar iskolák bezárása után a magyar tanítókat és tanárokat, a nemzeti gondnokság alá vont magyar üzletek, műhelyek stb. tulajdonosait, dolgozóit érte elsők közt a rendelkezés.

3 Őket, a II. világháború után a Csehországba kerülő szlovákiai magyarok első hullám&i, előre elkészített listák alapján gyűjtötték össze a nemzetbiztonsági szervek emberei. A velük szemben tanúsított bánásmód az internálásnak felelt meg. Csendőrök és katonák felügyelete mellett szállították őket főleg a cseh—morva iparvidék üzemeibe, ahol gyakran együtt dolgoztak és laktak a háború idején fogságba esett német katonákkal.

4 A Csehországba szállítás első hulláma leginkább a felvidéki kisvárosok értelmiségi, polgári rétegeit érte. Jellege semmi esetre sem nevezhető önkéntesnek, még akkor sem, ha az elhurcoltak mellett akadtak szép számmal olyanok, akik inkább önként kerestek maguknak munkát és ezzel együtt a történtek elől menedéket is Csehország iparvidékein, ahol a kitelepített hárommillió szudétanémet miatt óriási volt a munkaerőhiány. A magyar lakosság kitelepítésének lebonyolításával az 1945/27. számú köztársasági elnöki dekrétum alapján létrehozott Telepítési Hivatal volt megbízva.

5 A rendelet 1. §-a szerint „Belső telepítésen azoknak a szabályoknak az összességét kell érteni, amelyekkel különleges előírások segítségével elérhető lesz Csehszlovákia egész területének az eredeti szláv elem kezébe való visszaadása." A 2. bekezdésből megtudjuk, hogy „Prágában és Pozsonyban Telepítési Hivatalt (Osídlovací úrad) kell szervezni. A Hivatal elnöke a kormányzatban tanácsadói jogkörrel bír. Őt a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki". E Hivatal három területen fejtett ki tevékenységet. Irányította és szervezte: — a magyarok és németek kitelepítését; — a külföldi szlovákság hazatelepítését; — az ún. belső kolonizációt. Mindhárom területen felfedezhető az intézkedések nyilvánvalóan magyarellenes jellege, hisz a magyarok kitelepítése még egyáltalán nem volt eldöntött tény, amikor a külföldön élő szlovákokat az ő „hátrahagyott" javaikkal kecsegtették. A belső kolonizáció pedig ugyancsak tartalmazta a magyarok Csehszlovákia-szerte történő széttelepítésének tervét. 1945. november 15-ig tizenkétezer magyart szállított el a Telepítési Hivatal vezényletével