Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (1939-1945)

MAGYAROK SZLOVÁKIÁBAN (1939—1945) 45 Ha irredenta jelenségekről esik szó a szlovák állam biztonsági szerveinek a jelentéseiben, akkor elsősorban különböző szervezkedésekről (vagy annak minősített összejövetelekről), jelszavak hangoztatásáról, bizonyos tiltott énekek elénekléséről írnak. A magyarok minden nyilvános összejövetelét, gyülekezését, csoportosulását árgus szemekkel figyelték a biztonsági szervek emberei, de az egyszerű szlovák polgárok is, mivel általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy mindezek mögött államellenes demonstráció, provokáció szándéka rejtőzik, így például a pozsonyi rendőr-főkapitányság 1939 nyarán kelt jelentéseinek egyike a Vereknyénél csoportosan fürdőző magyarokat illegális gyűlés megtartásával gyanúsította, s az ottani magyarok veszélyességének bizonyítékaként leírta, hogy egy helybeli vendéglőben az egyik szlovák nacionalista induló dallamára a vendégek a Horthy a mi apánk című dalt énekelték a jelenlévő szlovákok nagy megbotránkozására. Kétségtelen, a szlovákok által kifogásolt vagy tiltott dalok túlnyomó része valóban irredenta tartalmú volt, ám ugyanakkor az is bizonyos, hogy a fölöttébb éber biztonsági szervek az államellenesség fogalmát igencsak kiszélesítették. Gyakran találkozunk azzal, hogy irredenta szövegűnek minősítik a Himnuszt, a Szózatot, a Nemzeti dalt. Jellemzőnek tarthatjuk például azt az esetet, amikor a pozsonypüspöki templomban a magyarok a mise alatt a Himnuszt énekelték, s ezzel „elkövették a közcsendháborítás bűnét, és nyilvánosan lázítottak az állam ellen". A főbűnösöket ez alkalommal 10 napi fogsággal sújtották. Ezzel összefüggésben meg kell említenünk, hogy mind a hivatalos szervek, mind a szlovák közvélemény igen gyakran gyanúsították a Magyar Pártot azzal, hogy ő áll a különféle államellenes akciók hátterében, inspirálja azokat, s a párt köreiből indul ki az. ún. suttogó propaganda is, amely a lakosok elégedetlenségét és bizalmatlanságát hivatott fokozni. A lázadás, illetve a lázítás fogalmával különösképpen gyakran kapcsolták össze a Himnusz eléneklését; tipikusnak tekinthető az Antal Gábor pozsonyi lakos lakásán tartott „titkos összejövetelekkel" kapcsolatos jelentés, melyben az áll, hogy a jelenlévők a magyar Himnuszt énekelték, lázító dolgokról beszéltek, Horthyt éltették és ellenséges tartalmú röpiratokat terjesztettek. A rendőrségi jelentésekben ezek a vádak fordulnak elő leggyakrabban, s minden bizonnyal nem is alaptalanul, bár sokszor eltúlozva és felnagyítva. Különösen érzékenyen érintette az államhatalmat a magyarság illegális szervezkedése, mivel ebben a „nagymagyar propaganda" terjesztésének veszélyes eszközét látta, s gyanakvással fogadott minden olyan szándékot vagy célkitűzést, mely a magyarság jogainak védelmezésével volt kapcsolatos. A magyarokkal szembeni gyanakvásra jellemző például, hogy a Modori járási rendőrfőnök figyelmeztette a megyei hivatalt, hogy a bazini magyarok gyakran járnak egymáshoz családlátogatásokra, amit ő „titkos tevékenységnek nevez", s véleménye szerint nem lehet kizárni, hogy a magyarok ezeken a családi összejöveteleken „felforgató és államellenes tevékenységet folytatnak." Ugyancsak veszélyesnek ítélték a röplapok terjesztését. Ezzel a tevékenységgel több alkalommal is találkozunk, főként 1939-ben és 1940-ben, amikor még sokak számára úgy tűnhetett, remény van arra, hogy a Szlovákiában maradt magyarok — illetve további területek — a közeljövőben ismét Magyarországhoz kerüljenek. Ebben az időszakban valóban nem kevésszer került sor revizionista jelszavakat tartalmazó röpcédulák terjesztésére — „Pozsony a magyaroké volt és magyar lesz", „Mindent vissza", „Piros-fehér-zöld: Nyitra magyar föld" stb. felirattal —, de 1941-től kezdve irredenta röplapokkal csak szórványosan találkozunk. El kell ismernünk, hogy az államhatalom képviselőinek a gyanakvása nem volt indokolatlan, de ez a gyanakvás nemegyszer már-már tragikomikus következményekkel járt. Nem