Új mindenes gyűjtemény 10. 1993 – Társadalomtudományi értekezések

Szarka László: Állami és nemzeti integrációs tényezők a dualizmus kori magyarországi szlovák társadalom fejlődésében

ÁLLAMI ÉS NEMZETI INTEGRÁCIÓS TÉNYEZŐK 19 A természetes és tényleges szaporulat különbsége alapján (a migrációs veszteségek figyelembevételével) a magyarság a dualizmus fél évszázada alatt közel kétmillió friss asszimilánssal gyarapodott. Ebből az elmagyarosodott szlovákok száma megközelítette a 400 000 főt és ezzel a szlovákok az asszimilációs veszteséget tekintve a magyarországi zsidóság (700 000) és németség (600 000) mögött a harmadik helyen voltak.

4

6 Mindmáig vitatott kérdés, milyen rétegekből és mely szlovák területről került ki az elmagyarosodott szlovákoknak ez a tömege. A négy népszámlálás alapján az 1880—1910 között 300 000 fő körüli szlovák asszimilációs veszteség fő összetevői viszonylag pontosan rekonstruálhatók. A szlovák régión belül vármegyei bontásban vizsgálva a nemzetiségi arányok alakulását a legnagyobb — 10%-ot meghaladó — mértékben az Abaúj-Torna, Árva, Sáros és Zemplén vármegyei szlovákság száma csökkent, de mind a négy esetben nem annyira a magyarosodás, mint a kivándorlás és a lengyel-goral, illetve az ukrán-rutén nemzetiségűek pontosabb számbavétele jelentette a fő veszteségi forrást. A tényleges magyarosodás elsősorban a régió városaiban, valamint a korabeli ipari migráció által megduzzadt Budapest környéki, Borsod megyei és dunántúli szlovák nyelvszigeteken, kisebb részben a nyelvhatár menti vegyes nemzetiségű sávban jelentkezett. A három törvényhatósági jogú város közül Pozsonyban a németség, Selmecbányán a szlovákság megtartotta ugyan relatív többségét, Kassán azonban a magyarok már 1900-ban hosszú idő után ismét abszolút többségbe kerültek. Jellemző a szlovák régió városainak úgyszólván „automatikus" magyarosodására, hogy a csökkenő lakosságú Selmecbányán valódi dinamikus ipari-kulturális vonzerő híján is harminc esztendő alatt a magyarok száma több mint 300%-kal nőtt, ugyanakkor a helybeli németeké 60, a szlovákoké pedig 30%-kal csökkent.

4

7 Hasonló volt az asszimilációs mozgások iránya a szlovák régió kisebb városában is. A városi magyarosodás fölényét a vidéki környezetben zajló asszimilációval szemben egyetlen adattal illusztráljuk: a szlovák nemzetiség száma a 15 vármegye falvaiban 1900-1910 között csupán 2,1%-kal csökkent, a városokban ugyanakkor 16, 5%-kal. A 15 vármegyényi szlovák régió városainak magyar lakossága 1880—1910 között több mint 100 000 fővel nőtt. Ennek közel egyharmadát a városok zsidó népességének elmagyarosodására vezethetjük vissza. Részletes adatsor híján nehezen lehet kimutatni, hogy a szlovák régióba az ország magyarlakta területeiről betelepülők közel 100 000 főnyi, jórészt magyar anyanyelvű személyből hányan növelték a városlakó magyarság számát, arányát. Valószínűnek látszik azonban, hogy legalább 25%-uk a városokban telepedett le. Mindehhez járult még az a tény, hogy a szlovák többségüket megőrző városok közül mindössze egy (Nagyszombat) tízezernél több lakossal rendelkező város akadt, ugyanakkor a régió nagyvárosaiban (a nyclvhatáron lévő Pozsony, Kassa, Érsekújvár, Nyitra, Ungvár) a magyarság gyarapodása közel 50 000 fő volt. Ezek után a szlovák régió és az ott található városok magyarosodásának folyamata — a belső migrációval és a hatalmas arányokat öltő tengerentúli kivándorlással együttesen vizsgálva — már kevésbé tűnik megfoghatatlannak.

4

8 Ugyancsak a belső, döntő többségében ipari migráció rovására írható a szlovákok saját régiójukon kívüli nagyarányú elmagyarosodása. Míg a 18. századi eredetű alföldi szlovák enklávék népessége továbbra is megőrizte nemzetiségét, a fővárosba és az azt övező ipari agglomerációba, valamint a többi iparvidékre költöző szlovákok nagy többsége egy-két generáción belül nyelvet váltott. Számukat a belső migrációs mérlegek és a szlovák régión kívül élő szlovákok számának összevetése alapján 150 ezer főre becsüljük.

4

9 A szlovák régión belül a városokban és a nyelvhatárok menti vegyes lakosságú területe-