Új mindenes gyűjtemény 9. 1990 – Társadalomtudományi értekezések
Czagány Zsuzsa: De modis musicae (A magyarországi zeneelméleti irodalom legkorábbi töredékes emléke)
A MAGYARORSZÁGI ZENEELMÉLETI IRODALOM 11 Bevezetés „Musica est potens laetificare homines" — írja 1490-ben Szálkái László, a sárospataki városi iskola 15 éves diákja, a majdani esztergomi érsek, nem sejtve, hogy jegyzetét egykor a magyarországi késő középkori zeneoktatás egyetlen közvetlen, kézzelfogható forrásaként kutatja és elemzi a magyar zenetörténet. 1 A kézirat, amely Szálkái jogi, csillagászati, retorikai, poétikai és zeneelméleti feljegyzéseit őrzi, nemcsak a magyar, de az egész közép-európai művelődéstörténet fölbecsülhetetlen értékű emléke. A hivatalos kancelláriai zsargon köntösébe öltöztetett okiratok, levelek és egyéb korabeli írások száraz, mai szemmel nézve gyakran homályos, kétértelmű fogalmazásával szemben sokkal közvetlenebbül, világosan és tárgyilagosan szól olvasójához. Nem kivételes, egyedülálló eseményről tudósít, nem közöl új, addig nem hallott ismereteket, hanem egy megállapodott, általános közép-európai oktatási gyakorlatot tükröz, amely több évszázados fejlődés során érte el akkori állapotát. A Szalkai-kézirat iskoláskönyv, iskolai (tanári) előadás, illetve mintapéldány nyomán összeállított és egybefűzött jegyzet. Tartalmával és formai fölépítésével semmiben sem üt el korának hasonló jellegű irodalmától, nem törekszik enciklopédikus teljességre — sűrített összefoglalása mindazon ismereteknek, amelyeket egy középkor végi schola deákja elsajátíthatott. A Szálkái-kódexet a múlt század végén fedezte fel a tudományos kutatás. Első nyilvános bemutatására az 1882. évi budapesti könyvkiállításon került sor. 2 Azóta több hasonló típusú iskoláskönyv, illetve -töredék bukkant elő, a zeneelméleti résznek azonban mindmáig nem akadt párja. „Szálkái László kézirata (...) zenetörténeti szempontból különösen jelentős, mert elméleti tananyagával a magyar középkori zeneoktatásnak egyetlen fennmaradt emléke" — írja 1934-ben Bartha Dénes, 3 a Szalkai-kódex zenei anyagának földolgozója és kiadója, s megállapítása helytálló volt egész mostanáig. 1988 januárjában azonban kalandos sorsú kézirat került a kezünkbe. Az egylapnyi, alig 100 soros töredék egy XV. századi lőcsei kódex kötéstáblá j ából került elő, s a hanyag, fölületes kézírás hosszú, fáradságos kibetűzése után sikerült megállapítanunk a tartalmát: a kétoldalas szöveg egy, a XV. század 2. feléből származó zeneelméleti traktátus csaknem teljes fejezete, amely a Szalkai-kézirathoz hasonlóan, valószínűleg iskolai környezetben, diákkézzel íródott. Ami azonban számunkra különösen érdekes és izgalmas, az a töredék keletkezésének a helye — provenienciája. Bár pontos területi behatárolására csak további helyszíni kutatás után lesz mód, annyi azonban bizonyos, hogy szepességi, illetve Lőcse környéki iskolában közkézen forgó tanári mintapéldány után készült másolat. Középkori zeneelméleti irodalmunk legbecsesebb maradványára derült tehát fény, s ha eddigi eredményeink igaznak bizonyulnak, Magyarország legrégibb ilyen jellegű ránk maradt alkotásával büszkélkedhetünk, amely ha teljességében nem is vetekedhet a Szalkai-kódexszel, korban legalább 20 évvel megelőzi azt. A továbbiakban megpróbáljuk nyomon követni a töredék sorsát, keletkezésének körülményeit, fényt vetni szerzőjére és másolójára. A végső cél — egyetlen „ősforrás" kimutatása — egyelőre elérhetetlen, s a középkori traktátusirodalom bonyolult, szövevényes útvesztőjét tekintve valószínűleg lehetetlen. Sokkal fontosabb azonban az egyes „rokoni" kapcsolatok földerítése a lőcsei töredék és a hozzá térben és időben legközelebb álló zeneelméleti művek között. Ezzel nemcsak a traktátus szerzőjéhez jutunk közelebb, de hiteles képet kapunk felvidéki városaink tájékozottsági, műveltségi fokáról, a környező országokhoz fűződő kapcsolatainak jellegéről, bepillanthatunk egy késő középkori iskola mindennapos oktatási gyakorlatába, s ily módon e parányi töredék segítségével beilleszthetjük XV. századi városi kultúránkat egy tágabb, közép-európai keretbe.
