Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések

Lanstyák István: A Szenc környéki nyelvjárás független labiális ö-zésének néhány kérdése

168 LANSTYÁK ISTVÁN: A SZENC KÖRNYÉKI NYELVJÁRÁS hangszín változatokkal. Ilyen pl. a szekrény v. szökrény, ömel v. emel; deregle v. dörögle 'derelye', ecet v. ecöt, kemence v. kemönce. Sőt előfordulnak ezek a hangszínváltozatok távolabb is, ahol az egyik (e-s vagy ö-s) alakváltozat már nem él ugyan, de hatása még ilyen formában „továbbgyűrűzik". Az ö-höz képest illabiálisabb és nyíltabb hangszínváltozatok jelölésére több lehetőségünk van: az ö alá tett lefelé mutató nyíllal jelölhetjük a köznyelvi ö hangszínénél kissé nyíltabb, s ezáltal valamivel illabiálisabb megvalósulást, a zárt é jele alá tett karikával és lefelé mutató nyíllal érzékeltethetjük a nyelvjárásunkban meglévő zárt e hangszínénél valamivel labiálisabb, s ugyanakkor nyíltabb megvalósulást; a nyílt e jele alá tett karikával és fölfelé mutató nyíllal utalhatunk a köznyelvi e hangszínénél labiálisabb és enyhén zártabb megvalósulásra; a nyílt e jele alá tett karikával pedig jelezhetjük, hogy az illető hangszínárnyalat csak bizonyos fokú labiális színezetben különbözik a nyílt e-től, nyíltság tekintetében lényegében azonos vele. Ezek megkülönböztetése — főleg élőbeszéd megfigyelése esetén — rendkívül nehéz. Ám az árnyalat pontos lejegyzésének itt nincs különösebb jelentősége; inkább csak azt fontos megfigyelni, a megvalósulás az ö-höz vagy az e-hez áll-e közelebb. Az előzőek mellett megemlítendő még az a változat is, amelyet a nyílt e jele alá tett, fölfelé mutató nyíllal jelölhetünk; ez tehát egy olyan hangszínváltozatra utal, amelynek a nyílt e-nél valamivel zártabb (és nagyon sok esetben hangsúlytalan) volta leheletnyi labiális árnyalatot ad. Nem kevés anyagunkban az olyan morfémák száma, amelyekben az ilyen jellegű megvalósulások annyira jellemzőnek mutatkoznak, hogy esetükben talán nem is helyes „ö-ző" alakról beszélni. Ugyanis az ilyen morfémák egy részében az adatközlők a labiális ö-t sokszor „nem is vállalják"; rákérdezésre csak akkor „egyeznek bele" az adott alakok meglétébe, ha a gyűjtő kevésbé labiálisan ejti az ö-t pl. a menetrend, szeptember, férges stb. szavakban, s természetesen akkor is, ha teljesen illabiális e-vel ejti. (Hogy mely morfémák esetében van ez így, az némileg változik falvanként is, sőt adatközlőnként is.) Arról, hogy a beszélők ezt a hangot megkülönböztetik a teljesen labiális ö-től, a következő idézetek is tanúskodnak: „Nem erőssen ejcsük ottand a ö-t, deazérotvan."„Sunnyogva van ottand azaö bötű." „Már keverve van e-vel". Az ilyen hangszínárnyalat elterjedtségével kepcsolatban meg kell jegyezni, hogy nem minden olyan szóban, amelynek a nyelvjárásban e-ző változata is létezik, ejtik ezt a változatot következetesen. Az ö-féle megvalósulásnak lehetnek pl. történeti okai (az ö-ző alak az eredeti, nemrég hatolt be mellé az e-ző, ezért „bátrabban" ejtik a szóban az ö-t, nem csak úgy „sunnyogva"), más esetekben az alakváltozatok nyelvföldrajza adja meg a magyarázatot. Sok esetben pedig egyszerűen egyéni jellegzetességről lehet szó. Másrészről érdekes megfigyelni, hogy az ö és e között álló hangszínárnyalat tipikus megvalósulásként olykor olyan szavakban is jelentkezik, amelyeknek nem szerepel anyagunkban teljesen illabiális nyílt e-vel hangzó változatuk, pl. betű, fűszer, iker, menyasszony, mennyország, pecsenye, szerény, szerint, teher stb. szavakban. E szavak nagyobb része valószínűleg az e v. ö kettősséget mutató morfémákhoz tartozik, s az e-s változat vagy csak nem került elő a gyűjtés folyamán, de egyébként megvan; vagy a környező nyelvjárásokban van meg, s nyelvjárásunkban csak most indul hódító útjára; vagy a köznyelv hatására megjelenőben van az e-s változat, befogadásához a mostani ö és e közötti megvalósulás mintegy előkészíti a talajt. Ez utóbbi esetet képviselhetik pl. az „iskolai" és a „templomi" szavak (betű, menny, mennyország). Iskolában betű1 hallottak és olvastak, imádkozni és egyházi énekeket énekelni maguk is köznyelven, nyílt e-ket ejtve szoktak. Az ilyenkor ejtett e-s változatok spontán beszédükben még nemigen élnek ugyan, de tudatukban már ott vannak, s ez a felemás állapot „felemás hangot" — ö és e közöttit — eredményez. Az e-s változattal nem rendelkező, mégis tipikusan illabiálisabb megvalósulású morfémák