Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Vadkerty Katalin: Mezőgazdasági termelés az Andrássyak krasznahorkai uradalmában az 1848-1867-es években
94 VADKERTY KATALIN: AZ ANDRÁSSYAK KRASZNAHORKAI URADALMA szinte évente megjelenik a tervekben és a jelentésekben. Az uradalom vezetése szerint a mag jobban kel „a legalább kétszer szántott talajban", mert a „kétszeri fellazítás után a jól megfeküdt barázdába kerül a mag". Kezdetben csak a kalászosok alá szántottak kétszer. Az ősziek alá a tarlóhántást még egy későbbi szántás is követte. A tavasziak alá késő ősszel, majd tavasszal szántották fel a talajt. Ezt az őszi szántást „előszántásnak" nevezték. Az 1850-es évek második felében már a kapásokat és a takarmánynövényeket is kétszer szántott talajba vetették. A vetés előtt a talajt megboronálták. A kapásnövények megmunkálásáról csupán egy adatot találtunk. Az 1852-es „rossz burgonyatermés" után a jószágigazgatóság elrendelte, hogy a jövőben a burgonyát „különös figyelemmel kell ültetni és nevelni". Elrendelte, hogy a „jól felszántott és megboronált talajba ekével árkot húzzanak. Ebbe kerül a gumó, mégpedig a fogyasztásra szánt 2 hüvelyknyi, a magnak való 3 hüvelyknyi távolságra. Az elültetett burgonyát kultivátorral takarták be, a kikelt növényeket megboronálták, expirátorral „megjáratták", majd újból a kultivátor következett. Az előírás megemlíti, hogy a burgonyát kézzel is meg kell kapálni, mert ez a munka „jobb minőségű a gépi művelésnél". A mezőgazdasági termelés fejlettségét általában a jövedelmezőséget is jelentősen befolyásoló határhasználati rendszerek alapján osztályozták. A korabeü mezőgazdasági szakirodalom arról tudósít, hogy az 1850-es évek első felét a háromnyomásos (forgós) határhasználat különböző formái jellemezték. 1 2 Ebben a rendszerben a határ — eredetileg — három részre volt felosztva. Az elsőbe kerültek az őszi kalászosok, a másodikba a tavaszi kalászosok, valamint a többi tavaszi növény, a kapások és a takarmánynövények, a harmadik részt „parlagon pihentették", ugarolták. A megfelelő tőkével rendelkező és korszerű vezetés alatt álló nagybirtokokon a XIX. század második negyedében már megkezdődött a határhasználat tökéletesítése. Az eredetileg hármas forgóból hat, kilenc, illetve tizenkettes forgó lett. Megtartották a norfolki négyes forgót is. A legtermékenyebb talajú, jövedelmező ipari növényeket (pl. a cukorrépát) is termelő gazdaságokban, zömmel a Kis-Alföld délnyugati vidékein, áttértek a váltó, s már — igaz elvétve — a gazdálkodás ún. szabad formájára is. Nem szabad azonban elfeledkezni arról a korabeli általános érvényű szakvéleményről, hogy minden vetésforgó, vagyis minden határhasználati rendszer lehet jó is, és lehet rossz is, s nem annyira a forgó, mint inkább a benne végzett munka minősége határozza meg a termelés eredményét. így pl. nemcsak a nagybirtokokon, de a paraszti gazdaságokban is tiszteletben tartották azt az elvet, hogy „két kalászos nem követheti egymást". Kapás- vagy takarmánynövényekkel választották el őket. A nagybirtokok határhasználatát a természeti adottságok, a rendelkezésre álló tőke, a piac igényei és a termelési tapasztalatok mellett az is meghatározta, hogy a szántók egy tagban feküdtek, vagy keveredtek a paraszti földekkel. Az első esetben a nagygazdaság szabadon választhatta meg a határhasználat formáját, de a második esetben neki is „tiszteletben kellett tartani" a paraszti gazdaságok hagyományait és lehetőségeit. A krasznahorkai uradalomnak változatos földrajzi adottságai voltak, s a termékeny völgyi szántók mellett lankás domboldalak és magasabban fekvő, zordabb időjárású részlegek váltották egymást. Az Andrássyak sem bővelkedtek befektetésre váró tőkével, de az 1850-es évek elején már érezhető volt a több mint két évtizedes „ésszerű gazdálkodás" eredménye, s a folytatás már kevesebb befektetést igényelt. A piaci központok nem voltak ugyan messze (Rozsnyó, Kassa), de a közlekedés az utak rossz állapota következtében nem volt sem egyszerű, sem olcsó feladat. Ez a tény is hozzájárult ahhoz, hogy az uradalom a takarmánytermelésre — vagyis az állattenyésztésre — kezdett összpontosítani, de nem becsülte le a növénytermesztés piaci lehetőségeit sem. Határhasználatban — a vetésterületből láthatjuk — végeredményben a háromforgós rendszervezetett, de egy-egy forgó 1 2 NAGY ISTVÁN: A mezőgazdaság Magyarországon az abszolutizmus korában (1849—1867). Budapest 1944. 46.
