Új mindenes gyűjtemény 8. 1989 – Társadalomtudományi értekezések
Körkép - Barabás Jenő-Gilyén Nándor: Magyar népi építészet
214 KÖRKÉP BARABÁS JENŐ— GILYÉN NÁNDOR: Magyar népi építészet. Budapest 1987. A nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredményekkel rendelkező magyar népi építészeti kutatás régtől adós egy új és korszerű összegezés elkészítésével. E munkára a Vezérfonal népi építészetünk kutatásához (Budapest 1979) című kézikönyv szerzőpárosa, az etnográfus Barabás Jenő és az építész Gilyén Nándor vállalkozott a közelmúltban. Alapvető célkitűzésük a magyar népi építészet áttekintése, s az újabb kutatási eredmények összegezése volt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a jövőbem kutatásokhoz is alapul szolgálhasson. Munkájukban terjedelmi okokból mellőzték a települési kérdéseket, valamint az ipari, a közösségi és a szakrális építmények tárgyalását is. A szintézis a természeti és a társadalmi-gazdasági meghatározók függvényében, építészeti szemléletű elvek alapján tárgyalja a lakóépületek (egyhelyiséges lakás, többhelyiséges épületek) és a gazdasági épületek (pásztorépítmények, istállók, egyéb állattartási épületek, csűrök, termény- és takarmánytárolók, terményfeldolgozó és egyéb gazdasági épületek, borpincék) fajtáit, azok anyagát, szerkezetét és építését, valamint az épületek egyes elemeinek szerkezeti formáit, díszítését és az általuk alkotott összképet, az utcaképet. Az alapvetően anyag, szerkezet, forma rendjében haladó tárgyaláson belül a táji eltérésekre és az időbeni változásokra is figyelnek a szerzők. E korszerű összegezés legizgalmasabb, s bizonyára szakmai vitát keltő utolsó részét a magyar népi építészet korszakolásának kísérlete alkotja. E rész szerzője, Barabás Jenő etnográfus rámutatva az építő kultúra periodizálását segítő források (régészeti feltárások eredményei, történeti források) hiányos voltára és az egyes szakaszok közötti éles határok elmosódásából eredő nehézségekre, hat korszakot különít el a magyar népi építészetben. Véleménye szerint az első korszakban, a VI—XI. században már egymás mellett létezett a szüárd anyagokból épített kemencés veremház (szilárd épülettel), valamint a mozgatható, különféle formájú sátor. Mellettük gabonás vermeket és esetleg valamilyen, az állatok összetartására szolgáló karámfélét is feltételez. A második korszakban, a XII—XIII. században dominálóvá vált az egysejtű, szilárd építésű kemencés lakóház, amelynek falai különböző mértékben emelkedtek a felszínre. E korszakban már teljesen a felszínre épített házakkal is számol a szerző. A XIV—XVI. századot felölelő harmadik korszakot a táji különbségek kialakulásának kezdetei jellemezték. Barabás kimutatja, hogy a táji különbségek nemcsak az építőanyagban, hanem az alaprajzban és a tüzelőszerkezetben is formálódtak. A negyedik korszakban, a XVTI—XVIII. században a korábban is jelentkező táji különbségek felerősödtek, s a helyi hagyományok alapján egymástól jól elkülöníthető táji típusok alakultak ki. E táji típusoknál a szerző a tüzelőberendezés mellett az alaprajzot, a falanyagot, a tetőszerkezetet és a forma jegyeit figyelembe véve a következő hét házterületet különbözteti meg, és részletesen jellemzi: 1. Kisalföldi házterület, 2. Közép- és délnyugat-dunántúli házterület, 3. Drávai házterület, 4. Középmagyar vagy alföldi házterület, 5. Északi házterület, 6. Szamosi házterület, 7. Székely házterület. Itt jegyezzük meg, hogy Barabás e házterületek megkülönböztetésénél Bátky Zsigmond több mint fél évszázada kidolgozott rendszerét fejlesztette tovább. Míg Bátky megfelelő forrásanyag hiányában csak relatív kronológiában gondolkodott, táji típusait nem illesztette be a fejlődés időrendjébe, és az elterjedési területüket is csak nagyon hozzávetőlegesen adta meg, addig Barabás az abszolút kronológia rendjébe illesztve mutatja be az egyes házterületeket. Az ötödik korszakot nagyjából a XIX. századra teszi a szerző, s azzal jellemzi, hogy a táji típusok tovább is uralkodtak, sőt új jegyeik is kifejlődtek, de a szabad kémény gyors terjedésével az egyesülés irányába mutattak. Barabás szerint ekkor mindegyik háztípusnál a gondosabb kivitelezés, az esztétikád és a presztízsszempontok jelentőségének növekedése volt a jellemző irányzat. A XX. századot felölelő utolsó, hatodik korszak fő jellemvonását abban az integrálódásban jelöli meg, amely a falvak építészeti képét egységesíti, és
