Új mindenes gyűjtemény 7. 1987 – „Kurtaszoknyás hatfalu˝
Tanulmányok - Méry Margit: Az Alsó-Garam mente népviselete
kötötték csatra, és lelógott a szoknya hosszáig. A harmincas évekig volt általános ünnepi viseleti darab, azután már csak a menyasszony esküdött benne és viselte fiatalasszony korában olyan ünnepeken, mint a húsvét, karácsony, búcsú és úrnap. A körülkötényt a kis kötény váltotta fel, amely csípőtől csípőig ért, olyan hosszú volt, mint a szoknya. Előfordult fehér és fekete színben, hétköznap színes, az utóbbi időben, a második világháború után ünnepekre is színes, gyakran azonos a szoknya anyagával. Anyaga lehetett klott, szövet, selyem, s az utóbbi időben mintás selyem. Alsó részére 8-10-12 íővarrást, mizlit varrtak, és a kötényt keskeny csipkével körülvarrták - a fehéret fehérrel, a feketét feketével. Legünnepibb az idősebbeknél a fekete szövet, fiataloknál a fehér selyem volt. A második világháború után a sajátos szabású melleskötény jött divatba, amely napjainkig a legkedveltebb hétköznapi és íélünnepi kötényük. Kartonból varrják, leggyakrabban sötétkék vagy világoskék fehér apró mintás anyagból. A mellrészt egybeszabják a loknis alsórésszel, széles pántok kerülnek a vállakon keresztbe, hátul kötődik. A női viselet szoros tartozéka volt a vállkendő, amelynek változásait a XX. század elejétől nyomon követhetjük. Legidősebb adatközlőink még emlékeznek a rózsaszín és kék gombos vállkendőkre, 1 7 amelyek már századunk elején kimentek a divatból. Utánuk a nyecces kendők és a tilangli kendők 1 8 jöttek divatba. Ezeket általában csak fiatal korban viselték, kimondottan ünnepi alkalmakkor. Ha beporosodtak. Garampáldon mosatták, ahol „nagyon értettek" annak kikészítéséhez. Az erősen kikeményített gazdag tüllfodrot apró, egyenletes ráncokba szedve kellett megszárítani, s ehhez nem mindenkinek volt türelme. Ezek után már a húszas években kezdtek divatba jönni a rojtos selyemkendők mindenféle színű rojttal. A nagy selyemkendőkhöz a rojtokat külön vásárolták meg, és maguk kötötték a szebbnél szebb mintákat. A rojtos selyemkendők is az ünnepi viselethez tartoztak. Végül a kasmírkendő k terjedtek el, amelyeknek három fajtája volt kedvelt. A gyarmati kendő, melyet rózsaszín, egymásba kapcsolódó koszorú díszített, kék virágmintákkal és zöld levelekkel, azután a nefelejcses, apró kicsi rózsákkal (mint az árvácska), s végül a tüttüsös és petrezsélmes kendők, amelyek főleg az idősebbek öltözetdarabjai voltak 1 3, s megnevezésüket a minták után kapták. A nagyméretű kendőket keresztbe, háromszögletűre hajtották, és a nyakba helyezték, úgy, hogy hátul rövid csücskéje legyen. Elöl a mellen keresztezték, és hátul a szoknyák fölött kötötték meg, a két végét kétfelé eligazították. A petrezsélmes és tüttüsös kendők kivételével a vállkendőket hátul szalaggal kötötték át, s a szalagok két végét a vállkendő lógó csücskeihez igazítva kétoldalt a szoknya hosszáig lógni hagyták. Öltözetük nem lenne teljes a járulékok, viseletkiegészítők nélkül, amelyeket nagyobb ünnepi alkalmakkor a lányok és fiatal menyecskék viselnek. Különösen a szalagok teszik teljessé hagyományos viseletüket. Ezek között a legfontosabb a gyöngybevaló hajkötő. Bényben begyegőnék, Garampáldon pityegőne k is nevezik. Leggyakrabban piros színű, 6-8 cm széles szalag, amelyet nagyobb csatra megkötve lányok és fiatal menyecskék ünnepi alkalmakkor tűznek a mellükre a vállkendő fölé. Végei kb. derékig lógnak. A karravaló ugyancsak 6-8 cm széles, egyszínű, régebben piros, újabban rózsaszín vagy halványkék szalag, amelyet ünnepi alkalmakkor a csipkés ujjú ingre kötöttek. A farravaló, vagy ahogy Garampáldon nevezik, a farkötő, 8-10 cm széles, egyszínű vagy virágos mintás szalag, amelyet előre kötnek meg széles csatra és tűzik hátul a szoknyára, úgy, hogy végei a szoknya hosszával megegyeznek. A szélesre kötött masli egészen a csípőig 56
