Új mindenes gyűjtemény 6. 1986

Kardos István: Körtvélyes-Hárskút

a lakosságot. A viszonylagos nyugalom és biztonság, védettség hiányában fejlődésükben megrekedtek a völgy apró falvai is. Egy 1234-es határkörülírás Körtvélyest és Almást már Szádvár tartozékbirtokaként említi (így lett Tornaalmásból Szádalmás). Nincs tudomásunk arról, hogy a tatárjárás sújtotta-e falvainkat, a néphagyomány csupán arról szól, hogy IV. Béla néhány tucat hű vitézével kedvenc helyére, Görgőre menekül, ahol már korábban palotája (valószínűleg vadászkastélya) volt, s innen folytatta tovább az útját észak felé. Egy 1243-ban, tehát közvetlenül a tatárdúlás után keltezett oklevél már arról tudósít bennünket, hogy Körtvélyes egy része a helybéli földesurak tulajdona. Ebből is látjuk, hogy a Torna patak forrásvidékének területe fokozatosan kivált a tornai királyi várbirtok rendszeréből. A teljes elszakadást a IV. Béla és fia, István közötti ádáz viszály is gyorsította. 1274-ben a király Tornát és környékét (Görgőt nem!) Szalonnai Tekus sárosi ispánnak ajándékozza. A perifériák valószínűleg már korábban végérvényesen elszakadtak, mert az oklevelek bizonysága szerint 1260-ban Szádvár és környéke (Körtvélyes is) már az ifjú király, István tulajdona. Megjegyzendő, hogy az okiratokban Körtvélyessel (Kerthueles formában) legközelebb csak 1340ben találkozunk. (Önmagában az a tény, hogy az 1332—1333-as pápai tizedjegyzékben nem szerepel, nem mond semmit, hiszen ez az adóztatás nem a köznépre vonatkozott, hanem a papságra, Körtvélyes pedig akkor is Almás leányegyháza volt.

3) Nem szerepel a 14. század első évtizedeinek egyházvagyoni összeírásaiban sem, ami rendkívül meglepő.

4 A 14. század közepén új hatalmi erő lép be a vidék életébe: a Bebekek. Eredeti nagy kiterjedésű birtokukat 1243-ban kapják donációként IV. Bélától. A későbbi időkben különféle politikai és jogi módszerekkel, gyakran erőszakkal és közönséges csalással még nagyobbra növelik birtokukat és hatalmukat. A terjeszkedési törekvésekben különösen a család pelsőci ága tűnt ki és vált hírhedtté: Szádvár és a környező falvak is a Bebekeké lettek. Körtvélyes sorsa így hosszú időkre megpecsételődött: egészen a 17. század végéig osztozott Szádvár sorsában. Mondanunk sem kell, hogy a vár körüli örökös viszályoknak, az ismétlődő ostromoknak, a sűrűn váltakozó idegen zsoldos seregeknek mindig a pórnép látta a kárát. Ebből a kötöttségből semmiképpen sem lehetett szabadulni, remény sem volt a kiszakadásra, önmegváltásra, mégpedig azért, mer Szádvár mindenkori ura makacsul ragaszkodott Körtvélyeshez és Almáshoz. Ennek a „nagy szeretetnek" egyszerű titka volt: a szőlőtermesztés, a bor! Háborút viselni, várakat ostromolni, zsoldos seregeket fenntartani, de még politizálni is elképzelhetetlen volt bor nélkül akkoriban. Rendkívül nyugtalan volt a 15. század is. A negyvenes évek végén Brandýsi Jiskra János zsoldos seregei megszállják a környék falvait. Kemény, hosszan tartó harcok után a Talafusz János és Komorovszki Péter vezette huszita seregeknek sikerül bevenniük Szádvárt; 1454-ig tartják megszállva. Amint már említettük, a huszita seregeknek és az őket kísérő „bratríkoknak" az emléke fennmaradt a helyi lakosság hagyományában is, mely szerint a Szent Anna-kápolnát ők építették. Ezt kizártnak tartjuk.

5 Viszont a kápolnát valószínűleg szálláshelyül használták. A reformáció is nagyon megviselte a lakosságot. Nem az új eszmék okozták a megrendülést, hanem a kényszerű felekezetváltások és a velük járó kilengések, brutalitások. Ugyanis 1559-től Szádvár és tartozékfalvai újból a Bebekeké (II. Györgyé). Hatalmuk növelése érdekében most sem válogattak az eszközökben. A reformáció mozgalmát is saját érdekeik szolgála13