Új mindenes gyűjtemény 2. 1983

Duka Zólyomi Norbert: Fejezetek a himlőoltás történetéből

Sok olyan járványos betegség, amely valaha a lakosság réme volt és nagy pusztításokat okozott, ma már csak az orvostörténet érdeklődésére tarthat igényt. Az egykor oly pusztító járványok több okból lettek a múlt részévé. Régen olyan betegségeket is járványosnak minősítettek — vagy ahogy a múlt század elején mondták, „kontagiózusnak", azas érintkezés útján terjedőnek, ragályosnak — amelyekre a mai orvostudomány szempontjából ez a meghatározás már nem érvényes. 1796-ban a magyarországi Helytartótanács például bizonyos betegségek, úgymint „lázak, torokmirigy, himlő" stb. mellett az olyan betegségeket is járványosnak (morbi epidemici) nyilvánította, „melyek egyik helyről a másikra kúsznak" (serpunt)

1, vagyis minden tömegesen jelentkező betegséget járványosnak minősített. 1755-ben pedig az egészségügyi kérdésekben is illetékes Pozsony megyei nemesi bírák arra a kérdésre, hogy előfordulnak-e a megyében járványos betegségek, így válaszoltak: előfordulnak, de a megholtak száma nem haladja meg az átlagot.

2 Tehát szintén egy betegség gyakoriságának alapján döntötték el, hogy járványról van-e szó vagy sem. Ezzel szemben a kolerát, amely 1831-ben nagy erővel látogatta meg Magyarország északkeleti területeit, nem tartották ragályos betegségnek (miként az 1831-es rendelet kimondja), és nem számított ragályos betegségnek a fertőző májgyulladás (sárgaság) sem, amíg a 18. század végén egy erdélyi orvos, Lange Márton a németországi Academia Leopoldina folyóiratában fel nem vetette ezt a lehetőséget. Azok a betegségek tehát, amelyekről a fejlett orvostudomány szerint is állítható, hogy nem idéznek elő járványt, még ha tömegesen fordulnak is elő, idővel kimaradtak a járványos betegségek jegyzékéből.

3 Viszont voltak olyanok is, amelyekre a „járványos" megjelölés ma is ráillik, mégis elmaradoztak, kivesztek az emberek életéből. Vagy úgy, hogy az orvostudomány hathatós ellenszert talált, amely megelőzés formájában zárta ki keletkezésüket, elterjedésüket, vagy úgy, hogy — miként a szakirodalom kifejezi — „kifáradtak, kihaltak", többé nem fordultak elő. Ez utóbbinak legismertebb példája a pestis, tudományos nevén bubo bubonis. Évezredek rettegték — már Thuküdidész leírja pusztításait Athénben, majd századokon keresztül volt egész Európa réme —, de a 18. század folyamán egyre ritkábbak lettek a pestisjárványok — a legutolsó Pozsonyban 1710—1714-ben volt, a Szepességben 1742-ben, s Magyarországon a legutolsó 1795-ben, a Szerémségben —, a század végén pedig a pestis, legalábbis Európában, kihalt. Ennek oka az volt, hogy a gócpontok, ahonnan valamikor útjára indult (a KözelKelet és az orosz területek) kimerültek, vagy az, hogy az egyre jobban kiépülő akadályok, a vesztegzárak éreztették hatásukat. A himlő (fekete- vagy hólyagos himlő) az első csoportba tartozik, csakúgy, mint a tuberkulózis: az orvostudomány megtalálta ellenszerüket, a megelőzést szolgáló oltást, és annak kötelező bevezetésével csírájában fojtotta el keletkezési lehetőségüket. Az út addig az időpontig, amikor a himlő végre lekerült az aktuális járványos betegségek jegyzékéről, hosszú volt és göröngyös. Az évszázados tehetetlenség után előbb megmutatkoztak az oltás, az új csodaszer biztató eredményei, hogy csakhamar ismét a haszon36