Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Történelmi rész - Dr. Fejes Béla: Selmeczbánya története

A városnak királyi joghatóság alá való tar­tozása megfelelt annak a századokon keresztül tartó történelmi szövetségnek, melyben király és városi polgárság állott a nagybirtokos osztállyal és a nemesi renddel szemben. Ez a természetes és százados szövetség szokott elhomályosulni azok szeme előtt, kik értetlenül, vagy megdöb­benve állapítják meg, hogy a mi városunk a ki­rály és egyes osztályok vagy rendek közötti ösz­szeütközések esetében akkor is a király oldalára sorakozott, amikor a királyellenes tábor mai megítélésünk szerint magát a nemzetet képvi­selte. Selmeczbánya történetének folyamán en­nek a reálpolitikának számos példájával fogunk találkozni. Richter und Rath. Viszont a királyi joghatósággal szemben a városnak széles önkormányzata van, mely — mint valódi alkotmány — a király ellenkező aka­ratával szemben is érvényesül. A város legfontosabb alkotmányos joga, hogy a város fejét, azaz bíróját (Richter) maga választja. A választást fel kellett ugyan terjesz­teni jóváhagyás végett a királyhoz, de a király csak vétójogot gyakorolhatott. A jogkönyv 7. §-a szerint a bíró csak taná­csosságot viselt egyén lehetett, tehát egyrészt csak selmeczi polgár az idegenek kizárásával, másrészt csak curulis méltóságot hordott férfiú a homo novusok kizárásával. Igy kizárták a meg­lepetést is, mely a vezető réteget kívülről, vagy alulról érhette volna. A bírót évente Gyertyaszentelő Boldogasz­szony napján választotta egy külön választó tes­tület, mely a lejáró mandátumú tanácstagokból és a város öregeiből (gesworne des Jars mit den eitern der gemain) állott. Vagyis a bíróválasztás a lejáró mandátumú, de az öregekkel kiegészí­tett Rathnak volt a záró aktusa. Kik lettek legyen a város öregei, a jogkönyv nem határozza meg. Hóman az öregekben a 12 tagú Rath mellett külföldi mintára alakult nagy tanácsot gyanítja, míg a selmeczi oklevelekben tájékozottabb Kachelmann a céhmestereket. Céhmesterről azonban természetesen csupán a céhek megalakulása után a későbbi századok­ben lehet beszélni s így valószínű, hogy a le­mondó Rath patriarchalis módon éppen azokkal egészítette ki magát, akik ő szerinte képviselték a szükséges tekintélyt és alkalmasságot. A tanácsot, mely 12 esküdtből (duodecim jurati cives, die Zwölver) állott, még szű­kebb, összesen 5 tagú testület választotta. A jogkönyv 7. §-a szerint ugyanis az újonnan meg­választott bíró tetszése szerint vett maga mellé 4 régi tagot a lemondó Rath esküdtjei közül s velük egyszerűen kijelölte az új tanácstagokat. így a bíró alakította a tanácsot s a tanács választotta a bírót. Bizony a képzelhető legoligarchikusabb alkot­mánya volt ez a világnak, mely néhány patrícius család hatalmába adta a várost, de a történe­lem tanítása szerint egyszersmind az az alkot­mány is, mely törvényszerűen jelentkezik, ha tüzes ambíciójú és kemény akaratú conquistado­rok friss romok felett új életet akarnak elindítani. A Rathnak az esküdteken kívül tagja volt még a városi jegyző (Stadtschreiber), a bányamester vagy bányabíró (Bergmeister) mint a kincstár képviselője, továbbá a XVI. századtól kezdve a hodrusbányai bányagondnok (Verwalter), mint ennek a külvárosnak a delegátusa s a török ve­szedelem óta a várkapitány (Schlosshauptmann), mint a városvédelem katonai feje. Ezeket a tanácstagokat is — a hodrusi dele­gátuson kívül — a bíró és általa kiszemelt négy esküdt választotta, úgyhogy a város még a kincs­tár érdekeinek képviseletére is a sa|át bizalmi emberét küldte ki, bár a bányamester fizetését a királytól húzta. Ringburgerek. A jogkönyv a város polgárai közt nem ismer különbséget. Nem ismer tehát elsőrendű (R i n g­burger, Waldburger) és másodrendű polgárokat. Mivel azonban a város alkotmánya oligar­chikus jellegű volt s egyes családok hatalmát döntővé tette, természetes, hogy a polgárok közt a vagyoni állás és befolyás különbözőségének megfelelő differenciálódás, osztályképződés in­dult meg. Igy Ringburgereknek hítták azokat, kiknek a város piacain, ringjein (in teatro urbis) állott a házuk. Ezeket Waldburgereknek is hítták, mert mint bányatulajdonosok ők élvezték a vá­rosnak azt legfontosabb privilégiumát, hogy a bányaműveléshez szükséges fát királyi erdőkben is vághatták. Később ezek a Ringburgerek, illetve Waldburgerek az álláshalmozás történelmi fej­lődésének törvényei szerint kivívták a maguk ré­szére, hogy csak az ő házaikban volt szabad italt mérni s általában a maguk javára foglalták le az ú. n. királyi kisebb haszonélvezeteket, pél­dául a Selmeczen akkor igen elterjedt mészár­széki és malomjogot. 12

Next

/
Thumbnails
Contents