Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Tóth Arisztid: Kisiblye

asztalaihoz; más részük kocsin, de hasonlóan megrakodva. Mind több asszonyi és lánycsevegéstől lett hangos a táncterem és környéke, a vendégeket fogadó rendezők a táncterem főbejárata előtti hídon sürgölődtek, mert itt álltak meg a selmeczi patríciusok szebbnél-szebb magánfogatai, a város és Kisiblye között kétszer is forduló bérkocsik; itt kellett bevonulni a Kálvária felől gyalog jövőknek is, míg a selmeci vasúti állomás felől kifelé jövőket a táncterem oldalbejáratánál fogadták a rendezők és karjukat felajánlva vonultak egyelőre az asztalokhoz. Mihelyt azonban félig-meddig rendbe jöttek az asztaloknál, felhangzott Balog Laci hegedűjén a „Vékony deszka kerítés" s a lányok, — mert asszony a világért sem táncolt volna! — diákok-akadémikusok karján ropták a bekezdő csárdást, nagy örömére a szülőknek és egyéb nézőknek, de saját maguknak még inkább. A táncrend a következőket mutatta: Bekezdő csárdás. Keringő (hölgyválasz). Lengyelke. Csárdás. Keringő. Sormagyar. I. Négyes-csárdás. III. Négyes-csárdás. Polka française. Lengyelke. Körmagyar. IV. Négyes-csárdás. II. Négyes-csárdás. Polka française. Gyorspolka. Befejező csárdás. S z ü n ó r a. Erre a táncrendre azt mondaná a mai fiatalság, hogy „nagy munka", mi pedig annak idején tele ifjúi hévvel jártuk fáradhatatlanul. A ma divatos táncokat akkor még csak Ugandában, a Fidsi szigeteken a kannibáloknál és egyéb trópusi tájakon járták s Európában zenéjükkel együtt csak az állatkertekbe hozott vademberek mutatták be, mint közderültséget keltő tánc- és zene-,, művészetüket". Volt tehát a majálison táncalkalom bőven, ki is használtuk. Sajnos azonban este 8 órára a diákok részére megszűnt a mulatság, de megszűnt a ló éven aluli leányok részére is, akiket a mamák gondosan bebugyolálva kísértek a kocsikon, vagy gyalog haza. ló évnél kezdődött a nagylánykor; az ezen felüliek tovább is maradtak. Az utolsó kocsik este 10 óra után indultak haza s a rajtaülők sok szép emlékkel, esetleg egész életre szóló ígérettel hajtották bodros fejecskéjüket párnáikra, hogy továbbálmodják a szép majális folytatását. Mondanom sem kell tán, hogy a négyesekre, kör- és sormagyarra már jóval a majális előtt „foglaltunk" és a II. négyesnek és szuppécsárdásnak nagy jelentősége volt. Akik ezeket együtt járták, az már csaknem nyílt eljegyzésszámba ment. * Nem mindenki volt azonban táncos; ezeknek, valamint a kisdiákoknak is kellett szórakozás. Nos ez is volt bőven! Míg a zene ütemére folyt a tánc, addig a táncteremmel szembeni menedékes réten volt versenyfutás, zsákfutás, kötélhúzás, longameta és egyéb labdajátékok (a durva labdarúgás még nem mételyezte meg a lelkeket), birkózás; 1—2 nagy, egy méternél is magasabb és hydrogénnel töltött léggömb feleresztése, amelyek felszállását és a hegycsúcsok fölötti eltűnését hatalmas zsivajgó éljenzés kísérte. De a legnagyobb szenzáció sok diák részére a lepényevés volt; három-négy lepénybe vadonatúj ezüst forintost, vagy Máriás húszast sütöttek be s a háton keresztbe rakott kézzel ó—

ó diákot állítottak neki a hatalmas, tányérnagyságú lepénynek, s a fiúk állva és egyensúlyozva rágták-nyelték a lepénydarabokat, anélkül, hogy szabad lett volna a szájukból a lepényt kiengedni, — egymást lesve, meíyikök foga alá kerül az ezüstpénz. Moha erdővéd kertjében is nagy volt az élénkség. Egész nap dübörgött a kuglizó dobja, az asztaloknál víg étkezés-poharazás egészítette ki a majális hangulatát. A táncközökben az erdei utakon párosával sétáltak; sok titkos, de annál melegebb kézfogás (igazi kézfogó előhírnöke) tanúi lehettek a jó öreg bükkfák, de tovább azután semmi, mert a garde des dame-ok sasszeme mindenütt ott volt! És mégis-mégis, vagy tán éppen ezért évről-évre lehetett gyönyörködni nagyon sokszor a majálisokon fakadott s utóbb kivirágzott szerelmek méltó befejezésének: a szép esküvők sorozatának, amely vitte a selmeczi szép lányokat szerte az ország minden tájára. * Ez volt félszázaddal ezelőtt és tartott a világháborúig. Ma mindennek csak az emléke él Selmeczen és az innen szétszóródottakban. Az Óvár 14. századból származó harangjának a zúgása is mintha mélységes szomorúsággal siratná az ősi bányaváros letűnt nagyságát, boldogságát. 102