Selmeczbányaiak emlékkönyve (Budapest, Selmeczbányaiak Egyesülete)

Tóth Arisztid: Kisiblye

KISIBLYE. írta: Tóth Arisztid. Bájos völgykatlan a Selmeczbányát környező erdőkoszorúzta hegyek világában, amilyen van tán több is úgy ezen, mint más hegyes-erdős tájon, de Kisiblyének több külön nevezetessége volt, amint szép sorjában következik. Itt volt a selmeczi erdészeti akadémiának, a későbbi és a világháború után Sopronba menekült főiskolának egyik kísérleti telepe, lövöldéje; ezenkívül tógazdasága halas tavacskáival, végül itt tartották a földmértani, háromszögelési gyakorlatokat. Ami azonban különösen kedvessé tette, az a szabadtéri táncterme volt, ahol a selmeczi pompás és felejthetetlen majálisokat tartották. Télen Kisiblye kihalt volt. Az emeletes erdővédi lakban más, mint az erdővéd és családja nem tartózkodott, nem fordult meg,- kivéve ha a vadászattan tanára az akadémikusokkal ki nem jött s nem tartott hajtóvadászatot. Ilyenkor az emeleti terem pihenő földmértani eszközei tanúi lehettek annak a meghitt, meleg, bizalmas, mindamellett tiszteletteljes viszonynak, amelyben az akadémikusok asszisztenseikkel-tanáraikkal voltak, mert bizony sok ilyen vadászat végső akkordját sági Balog Laci vonója muzsikálta a boros-sörös batériák mellett vígadó vadásztársaságnak. — Vad, no erről és Kisiblyén ne sok szó essék, mert kora tavasztól késő őszig ebben a völgykatlanban, sőt rajta túl is a halicsi tóig oly élénk volt az élet, hogy a kisiblyei erdőkben a félénk őz, a gyáva nyúl, az óvatos császármadár meg nem maradhatott, így a tolvaj róka is távol tartotta onnan magát és hacsak Tópatakról, vagy Halicsról véletlenül oda nem tévedt valami csavargó vaddisznó, könnyelmű tapsifüles, vagy megriadt őz, úgy bizony a díszes vadásztársaság nem az elejtett vad örömére, mint inkább a jövő vadászat sikerére (?) ihatta meg áldomását. A selmeczi többnyire szigorú tél, öles hó is azonban áldozatául esett a nap kitartó hevének, a langyos böjti szeleknek s bár a hegyek északi lejtőin levő erdők egyes eldugott mélyedéseibenárkaiban még júniusban sem ritka a hó, a többi részek felszabadultak a hótakaró alól, a vizek a csermelyeken, patakokon lefolytak az Ipolyba, a Garamba. A komor fenyőkön megjelentek az üdezöld új hajtások, a lomberdők rügyei fakadoztak, a réteken-tisztásokon kidugta fejét a hóvirág, majd a mocsári gólyahír, a kankalin, a bokrok tövén a kék és fehér ibolya: megjött a tavasz. Hangos lett az erdő és minden gyümölcsös a pintyőkék, keresztcsőrűek, csízek, tengelicek, cinkék, rozsdásfarkúak, pirókok, zöldikék, sármányok, rigók dalától. A bokrokban a fülemüle csattogott, az erdők mélyén a szirti, örvös és kékgalambok búgtak, a szajkók rikácsoltak örvendezve a kikeletnek. A magasban kóválygó sasok, héjják, ölyvek, kányák, sólymok vijjogtak, rémületbe ejtve az éneklő madarakat és dalukat pillanatokra a torkukra forrasztva. Megvedlett a róka, a nyúl is levetette téli bundáját, vörösödött az őz, a vaddisznó a sűrűbe vonult vissza, csak a vadmacska lopakodott sunyi csendesen és ugrott óvatos zajtalansággal egyik fáról a másikra. A kitavaszodással megélénkült Kisiblyén is az élet, nemcsak az erdei dalosoktól, de a hegyek tisztásain legelésző jószágot őrző pásztorok sípjaitól-furulyáitól is. Április végére rendbe hozták a lövöldét, a tánctermet. Moha erdővéd, akinek italmérési joga volt, megrakta a pincéjét sörrel, borral, jóféle szántói és véghlesi savanyúvízzel s így várta az idényt. Csakhamar jöttek is a földmértani gyakorlatra, majd céllövésre igyekvő akadémikusok tanáraikkal, asszisztenseikkel. Mindkét eseményre 99