Rozmaringkoszorú – Szlovákiai magyar tájak népköltészete

Néprajzi gyűjtők nyomában

megőrizni a falun, legfeljebb kisebb színpadi átdolgozással kell csiszolni rajta. Ma már bebizonyosodott, bogy ez az elgondolás nem hozott sikert. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a földkerekség minden táján a népek, nemzetek és nemzetiségek kultúrájuk jellegzetes vonásai őrzőjeként tartják számon a néphagyományt. Közép- és Kelet-Európában — ezt a szlovákság példája ás mutatja — talán még féltettebb kincs, mint másutt, még becsesebb részét adja a memzeti vagy a nemzetiségi kultúrának, a nemzeti jelleg egyik leghívebb kifejezőjeként ápolják. Nem csoda, hogy a szlovákiai magyar sajtóban többször is vita kerekedett a népi kultúra válságáról. A falusi riportkörutakra utazó írók akarva vagy akaratlanul szinte minden alkalommal arról tettek tanúságot, hogy bomlóban van a hagyományos paraszti társadalom. Ugyanakkor az sem volt kétséges, hogy megőrizni való értékei még bőven vannak. Az új, felnövekvő értelmiség többsége faluról jött, és természetesen — akár a városi — akarta a falu szocialista fölemelkedését. Már 1956-ban a Fáklya lapjain, majd folytatólagosan az Ü

j Szó hasábjain sokan elmondták véleményüket ezekről a kérdésekről. Néhány esztendő múlva, 1960—61-ben magasabb fórumon, az Irodalmi Szemlében csaptak össze a nézetek. Mindkét alkalommal megegyeztek, hogy a gyűjtés és megőrzés munkáját mozgalommá kell tenni. A néphagyomány iránti érdeklődés még szélesebb körben, terjedésére azonban csak újabb évek elmúltával került sor. Nem arra gondolunk, hogy az öntevékeny művészegyüttesek számottevően hanyatlottak volna. Bár némi kifulladás ezen a téren is észlelhető volt az 1960-as évek elején, csoportok oszlottak föl, hiányoztak az új, friss műsorok, de továbbra is népszerűek voltak, a lakosság nagy számban vett részt munkájukban. A kisebb, járási találkozókon és művészeti versenyeken kívül az országos rendezvények — Zseliz és Gombaszög — is sokakat vonzottak. Bizonyos szempontból mégis egyoldalú volt a néphagyomány ápolása: szinte kizárólag a színpadi zenés-táncos előadásból állt. Változás akkor állott be, amikor falusi gyűjtemények, tájházak berendezésére támadt igény. Elsősorban pedagógusok voltak a kezdeményezők, akik a helyi nemzeti bizottságokkal, a CSEMADOK-kal vagy a területi múzeumok munkatársaival összefogva olyan értékes gyűjteményeknek teremtettek otthont, mint a barslédeci, martosi, somorjai vagy a kéméndi. A néphagyomány emlékeinek muzeális megőrzése a szocialista közművelődés új formáját jelenti, tudományos érdekű megbecsülésre is nevel. Üj közművelődési forma a kétévenként megrendezésre kerülő „Tavaszi szél" című országos népdaléneklési verseny. Szinte min-