Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

szakadék választotta el a koldúsdiáktól. Petőfi mind látta őket, végignézte sétájukat a Sétatéren, a Ligetben, a színkörben, az utcán, az országgyűlési karzaton. Húsz éves volt. De még csak nem is mérlegelte a lehetőségét annak, mi történne, ha megszólítaná annak rendje és módja szerint valamelyiket, vagy felkérné barátait, mutassák be. Külseje száműzte az udvarlás biedermeier világából. De ízlése még jó ruhában s ápolt külsőben is tiltakozott a mesterkéltség ellen, amely bűvös körként vette körül a lányokat a népfi előtt. Pozsonyban jön rá, hogy a bűvös kör alapjában véve könnyen eloszlik? A válasz ebben a derűs, őszinte hangban van, amely felveti a kérdést a vágy legmegnyugtatóbb formájában. Majd lesz még úgy is, hogy a pozsonyi lányok szívesen mennének végig a költővel a Mihálykapu-utcán ... A másik két vers egészen elütő amazoktól. íme: KI VAGYOK ÉN? NEM MONDOM MEG . . . Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének, Legalább is jelkötnének. Nincs a fokos a kezemben, Hogyha kéne verekednem; Nyerges lovam messze legel, Nem ťok futni, ha futni kell. ?s