Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse Ah, ha tudná, mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek. Kolmár, aki ugyancsak a Neumann-féle korcsmát tartja a költemény szülőhelyének, elmondja, hogy a vers megírása előtt Petőfi álmot látott. Édesanyja jelent meg álmában és István öccse, ott álltak házuk küszöbén és siratták a költőt... Az álom hatása alatt írta meg az anyai szeretet költeményét. Ne hagyjuk említetlenül Kolmár adatát, de a „Távolból" ennél mélyebb gyökerekre mutat. Nem váratlanul buggyant ki, régi érzelmek továbbérése. A költő már régóta a nélkülözés és elhagyatottság alsó lépcsőfokain áll, a legalsókon, Pozsony csak tetézi a sérelmek egész sorozatát. A költeményben ugyanazt a beállítottságot vehetjük észre, mint a „Hazámban" című versében, melyet egy évvel előbb írt. („A nagyvilág az életiskola, Verítékemből ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az út, Az ember annyi sivatagra jut".) De az érzelmek, amelyekről a „Távolból" értesít, megrendítőbbek, őszintébbek, mint bármely előző versében. Egyszerű emberi esetről van szó: elment a fiú a szülői házból és csalódott az életben, most látja, csak egyetlen biztonság van a csalódások ellen: az otthon, egyetlen védőszárny: az anyai szeretet. Ismerjük azt az órát, amely életünk bármely korszakában ránktör, midőn azt érezzük, hogy az anyai szeretet az egyetlen való érték a világon, amelyhez képest minden más semmiség. 73