Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

cébe, amelynek padlójában ma is beépített rekeszeket lehet találni, nyilván az ital jégbehűtésére. A ház ma is olyan, mint száz évvel ezelőtt volt. Az emeleten, a különszobában, mint minden régi pozsonyi vendéglőben, tartották a zártkörű nagyobb vendégségeket. A ház ablakaiból látni a Dunát, mindössze néhány lépés a folyópart, behallatszik a hullámok csobbanása. Egy pohár bor mellett elmerenghet a vendég a folyam nesztelenül tűnő-jövő vízrózsáin. Háttérben, a túlsó parton, a Liget és a pötscheni erdő fái hajolnak össze. Kolmárnak róluk az jut eszébe, hogy ott Szép ligetünk utain terebélyes hűs fáknak alatta Sokszor elűztük a szív könnyű ködéből a bút. Ám a költő most már nem a külső vonásokat vázolja fel versben, ahhoz más helyzet s más idegállapot kellene. A vers, amely a pozsonyi Dunaparton jő létre, amelyben összesűríti e hasonlíthatatlan tavasznak minden keservét, számvetés egész életével. Vachott vitte el személyesen Bajzához. Az „A thenaeumban" i 843. június 15-én, az 522—523-as oldalakon, a költemények rovatában, első versként, tehát vezető helyen (Tompa Mihály költeménye jő utána) jelenik meg a Pozsony nevét örökre fénybe borító nagy költemény, a „Távolból". Bár ismerjük minden sorát, meghatva mondjuk el újból: Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája. 71