Szalatnai Rezső: Petőfi Pozsonyban (Bratislava. Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó, 1954)

mint egy színes keleti szőnyeg. Régi fametszetek ezt a képet szerették megörökíteni a városról: előtérben rakott puttonnyal ballagó szőlősgazda, mögötte a vár, s a város tetői és tornyai, sűrűn egymás mellett. A háttérben a Duna kanyarodik s kitárja karjait a Csallóköz előtt. V u t k o v i c h

4

0 írja, hogy a költő ebben az időben gyakran járt a Bimbóházba, ott őgyelgett a ház kútjánál, amelytől oldalt egy kis fenyőerdő állott. A pozsonyi legenda szerint ezen a helyen találkozott a költő a vendéglős csinos, szőke lányával, akinek a nevét azonban a kútforrás nem közli. Szövődött-e valóban szerelmi idill e találkozásokból, vagy csak a jó pajtások aranyozták be vele a szerelem nagy szószólójának e pozsonyi napjait, nem tudni. Vutkovich azt hiszi, a költő itt, a csendben, messze a város zajától, kíváncsi szemektől, írta meg akkori verseit. Két költemény viseli Pozsony nevét ebből a tartózkodásból, két kis vers, a „Fürge m é h" és az „E r d ő szélé n" címűek. Ismeretes, hogyan írta a két verset. Egy pénteki napon, írja Ferenczi, Kemény János szabódott, nem mehet Sándorkával a Bimbóház felé, szombaton ülés van az önképzőkörben, neki eredeti művel kell ott szerepelnie s nincs még egy sora sem. — Sebaj, gyere csak velünk, majd megírom neked, ami kell! — bíztatja a költő. Úgy is történt. A pénteki estét az egész társaság ott töltötte a szőke lány vendégfogadójában, Sándorka kedvéért, aki elképzelhetően elemében volt... Szombaton reggel azonban ott volt Kemény János kezében ez a két vers. Nem is bármilyen költemény: J*