Mű és érték – A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve

A líra - Koncsol László: Tőzsér Árpád: Mogorva csillag

zeti buktatóin, sokat kínlódott, sokszor kikapott, s 1959ben elhallgatott. Kemény férfiassága és csakazértis-daca azonban átsegítette őt a bajok sűrűjén, a katonaévekben újra tollat ragadott, s most megjelent az első kötet, a várva várt első fecske. „Nyílni kell újra, nincs kifogás — ez az örökkévalóság" — írja Tőzsér. Hallgatni nem lehet, mert „A szó: megváltás, a szó: végzet" annak, aki egyszer szólni próbált. A kötet csaknem egy évtized költői termését takarítja be. A hazai magyar könyvkiadás régi tartozása ez a könyv. Igaz, 1958-ban megjelent egy lírai antológia (Fiatal szlovákiai magyar költők), ahol Tőzsérnek is olvashattuk 18 versét, de már akkor is megérdemelt volna egy önálló könyvet. A késés folytán ugyanis a kötet minősége egyenetlen. Mintegy hatvan verset ölel fel, de még a zsengék kihagyása után is fejlődésében mutatja be Tőzsért. Adottságainál fogva eleve lírikus alkat, a szónak — mondjuk — villoni értelmében. Gátlástalanul őszinte, mindent megír, ami emberi és ami vele valamiképpen összefügg, mindent költészetté avat, és az egész külső valóságot önmagán szűri át. Egyéniség. Az egyéniségnek az az íze-zamata, sava-borsa, hogy úgy mondjam, pikantériája érződik versein, amely Apollinaire, Rimbaud, nálunk Petőfi, Ady költeményeit is áthatja, és olyan megkapóan egyéníti. Náluk a mű vallomás, afféle lírai önéletrajz, s ebben (mivel az egyén nagy emberi közösségek szerves része) mindig benne él az adott kor, az adott társadalom. Realista, él az adott korral, az adott társadalommal, ismeri a szavak súlyát, a költői felelősséget. Szűkszavú, lényegre törő. A szavak a valóságot fedik. „A szavak megint rendbeállnak, ... Szavak, nem: sorsok, szóhatalmak" — írja. A művész és a mű mint társadalmi tudatforma nem akkor válik hatóerővé, amikor fenntartás nélkül azonosul az adott világgal vagy annak valamilyen készen kapott magyarázatával, hanem akkor, ha az állandó mozgásban levő emberi társadalom elé oda tudja állítani a maga átfogó konstruktív emberi programját. Közben persze maga a mű is változik, alakul. A fejlődő ember állandó vitája ez a fejlődő világgal és önmagával. Minden élő elmélet változik, amennyiben igényli a hatékony154